Hiányoznak a paloták, a romló vakolat alól is előtűnő pompa, hiányzik a pénz és a szerencse. Csak a hit maradt, az pislákol itt, hogy talán Szentdomonkoson olyan lesz, mint volt, vagy annál is jobb, mert most szinte semmi sincs, csak kétszáz ház, és úgy ötszáz élet.

A templom, Szentdomonkos egyetlen nevezetessége messziről látszik. Messziről olyan, akár egy felkiáltójel. Tervek is vannak vele, csalogató látványosság lenne. Megvilágítanák alulról, hogy a 25-ös útról este is csodálhassa, aki erre jár.
A terv is kész, tudják, hol futna a vezeték, az esti fény árát is valahogy kigazdálkodnák, csak a volt pap húzta be a féket, ő nem engedte a munkát, mondván, kár felhívni rá a figyelmet, még valaki kedvet kap, és az éjféli villanyoltás után betör oda. Megsúgják, akadtak vele más gondok is, négy faluban hirdette az igét, idő híján a vasárnapi misét szombat délután tartotta. Hanem végre ígéret van rá, augusztusra vagy szeptemberre új ember érkezhet, látni még nem látták, de úgy hírlik, fiatal, energikus.

Sokat kanyargunk, Egerből csak lassan közelítünk. Csókolom, Lajoskám, köszönnek a felszállók a buszvezetőnek. Látszik, erre még rang a sofőrség, a munkahelynek, a biztos keresetnek, az egyenruhának van becsülete. De Lajos se él vissza a feléje irányuló szeretettel. Csókolom, Erzsike néni, feleli. Nincs titok, név szerint ismer mindenkit, tudja, az utasa hol járt, talán azt is, miről álmodik esténként. A pénztárgépén sorra nyomogatja a „nullaforintos” számlát. Túl sok bevétel az út végéig nem is jön össze.

Busszal jött? Húsz éve már, hogy nem ültem buszon. Engem letett, aztán örökre itt felejtett. Tőlem aztán indulhatnak buszok bárhová, fogad az itt felejtett férfi – mi találgathatjuk, a tekintete üresebb vagy előtte a pohár. Úgy mondja, húsz éve zajlott az élet a megállónál. Fél ötkor öt busz vitte Ózdra a kohóhoz az embereket. Tizenhatezren dol­goztak ott, ma úgy ötszázan. Egybusznyi munkást vittek a nádasdi lemezhengerlőbe, és bányászokat Farkaslyukra, Egerc­se­­­­­hibe. Ma se kohó, se hengerlő, se bánya. Még a Nyírségből is jöttek betelepülők ide megélhetésért. Fél egykor indultak buszok a délutáni műszakosokkal, fél kilenckor vitték az éjszakásokat. Bánhat­ják, hogy nem húsz éve jöttek, fél négy felé az iskolások itt várták az apjukat. Nyaggatták őket cukorét, nyalókákért, s míg a gyerek elvolt az édességgel, egy-egy fröccs, vagy sör is leszaladt közben, aztán mentünk a háztájiba. Most se munka, se gyerek, se fröccs. Felnőtt egy generáció, aki nem látta a szüleit munkába indulni, nekik ez már így természetes, sorolja az itt felejtett férfi, és fáradtan mutatja az utat a hivatal, a polgármester felé.

Azért illemtudó gyerekek laknak erre, a járdán idősebbnek utat engednek, és köszönnek. Okosak is, volt év, hogy mindegyik végzősük egyetemre, főiskolára ment, és azt kijárták. Igaz, rögtön el is költöztek innen, nem volt, mi itt tartsa őket. Ott lehet a baj, tudjuk meg később a falu első emberétől, Kovács Zoltántól, hogy szülni az asszonyok Egerbe járnak, bölcsődébe, óvodába Bükkszent­erzsé­betre, általános iskolába Tarnaleleszre viszik a buszok a gyerekeket. Ha kérdik tőlük, hova valósaik, nem is tudnak erre mit mondani. Pedig jó anyagból gyúrták őket, hogy mást ne említsük, Sike András, a szöuli olimpiai birkózóbajnoka is nőtt fel. Jelenleg nincs tanítója, ügyvédje, rendőre a falunak, az orvos is csak hetente kétszer jár. Pedig jó hely ez: nemrég nyugdíjasnapot szerveztek, azzal a kikötéssel, csak 70 éven felüliek jöhetnek, és több mint hetvenen eljöttek a 460 lakosból.

A hivatal közelében egy fahídon járunk. Ez az összefogásunk szimbóluma, mondja Kovács Zoltán polgármester. Keskeny az út a kanyarnál, egy kismama, hogy el ne üssék, a gyerekkocsival a vízbe esett. Akkor döntöttek a hídról. Pénz nem volt rá, a fát Kovács a szomszéd falu fűrésztelepéről kérte. Volt, aki szöget, ácskapcsot hozott, akadt, aki festéket, lakkot, a falu ácsa pedig ingyen megépítette. Most boldogak, gyalogoshidunk is van, mondja a polgármester, akivel arra készülünk, csokorba szedjük, mivel büszkélkedik még a település. A kérdéstől zavarba jön, pedig megszokta a nyilvánosságot, anno kiváló középhátvéd volt, a magasságából hiányzó centiket jó rugókkal pótolta, mindent elfejelt, a leggyorsabb csatárt is utolérte, csak Törőcsik Andrással gyűlt meg nagyon a baja. Kovács az NB I-es Ózdi Kohászban is játszott, de a karrierjének vége lett, amikor térdében egy földre érkezésnél minden eltört, elszakadt. Menni talán tudsz, a focira ne gondolj, vigasztalta a doktora. Kovács 26 évesen diszpécser lett a kohónál, amikor az bezárt, őt is elküldték. Volt munkanélküli, majd egy malomnál zsákokat cipelt, volt nap, hogy 35 tonnát mozgatott. Újra megműtötték a térdét, fulladt, kikészült a szíve, kétszer megkatéterezték, úgy lett rokkantnyugdíjas, majd az országban másodikként postapartneri irodát nyitott: 9-11 között ma is a házánál fizethetik be a helyiek a csekkeket. Iparűzési adót hoz ez a falunak, mert spórolnak itt, amin lehet, ezért hogy tiszteletdíjért dolgozik ő is, és az egész testület. Ha a díjra se futja? Arról is lemondanak.

– Örökké azon agyalunk, hogyan növeljük a bevételünket. A múltkor, kiokosítottak bennünket, mondja Kovács, a falusi vendéglátásé a jövő. Köszöntük a jó tanácsot, hogy ez nekünk miért nem jutott eszünkbe? Termálvizünk nincs, aki megáll, a templomra tíz percet szán, és annyi. Falusi turizmus? Leukózisjárvány tört ki a teheneknél, három kivételével mindet le kellett ölni. Azokat mutogassuk, vagy néhány lovat? A kertekben még ültetgetünk, kapirgálunk, de 44 éve, hogy utoljára kotorták a Tarnát. Kivágtunk belőle néhány füzet, az ötszöröse nőtt helyette. Gép kellene, de csak ígéret van. Olyan magas a belvizünk, a pincék hatvan százalékát elöntötte, gépekkel nem bírunk a földre menni. A májusi fagy mindent elvitt, idén gyümölcs se lesz. Világításra, buszra, segélyekre, támogatásokra, fűtésre, vízre ment el a költségvetésünk. Polgármesterré választásom óta a rászorulóknak temetési segélyt, a rákos betegnek egyszeri 15 ezer forintos támogatást fizetünk. Hiába bűvészkedünk, hatmillió még mindig hiányzik. Iparűzési adó? Van egy ácsunk, asztalosunk, kőművesünk, egy boltunk és két kocsmánk. Mennyi bevételt remélhetünk? Idáig jutunk a polgármesterrel, amikor rájön, ez így túl szomorú lesz, ezért kéri, írjuk le, a fiatalok a művelődési házban internetezhetnek, alakulgat a citerazenekar, és ha az asszonykórus vezetőjének lejár a gyászéve, akkor a kórus is újra indul.

Élünk, pályázunk és szebb jövőben reménykedünk, mondja búcsúképpen, és látjuk is, van remény. Az eső elől vagy harminc arra tévedt biciklista a kocsmába menekült. Rendőrök is olvashatják a lapot, maradjunk annyiban, szépen fogyott az energiaitalból. Szentdomonkos, ami lehetne akár Toscana is, néhány forinttal beljebb van.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!