Sokan tudomást sem vesznek róluk, mások természetfeletti erőt tulajdonítanak nekik, a tudósok pedig idegenkedve néznek rájuk, hiszen olyan világ történeteit, mondáit és szellemeit idézik meg, amiről csak kevesen mernek beszélni a népmeséken túli világban. A táltosok egy elfeledett, s tán kitaposatlan úton járnak, de ha meghallgatjuk őket, még az is lehet, kiderül, van benne rendszer. Portré Tóth Tiborról.
Tudják, mivel kezdi a napját manapság egy táltos? Megeteti az állatokat. Elsőként a kutyákat. A félmedve nagyságú közép-ázsiai juhászt, melynek muszáj szagmintát vennie az idegenről, különben hajlamos azt hinni, hogy tolvaj vagy eledel, igaz, mindez a kutya szemszögéből nézve ugyanazt jelenti. De futkározik még az udvaron Ádáz, a fekete szőrű terelő, valamint Cinkos, a zsemleszínű vizsla is, ám egyik sem ropogtat annyit a far-hátból, mint Hadúr, aki szagminta és kellő simogatás után már inkább tűnik bújós pandának, semmint emberhúst tépő fenevadnak. Az ebek után a mangalicák következnek, majd a kétlábú tollasok, ludak, tyúkok, kakasok, és enni kapnak a lovak, valamint az öthektáros telek határában portyázó vaddisznók is. Merthogy adnod kell, hogy elvehess; és ültess, hogy szüretelhess. Ez a természet rendje, magyarázza Tóth Tibor táltos…
És itt meg kell állnunk egy pillanatra. Mert mi az, hogy táltos? Persze, benne van a lexikonban: a magyar ősvallás főpapja, gyógyító, tanító, a nemzettudat fenntartója, a magyar népi hitvilág természetfeletti erejű személye. De az már nincsen benne a köztudatban, pláne nem az alkotmányban, sem a felekezetekről szóló állami szabályozásban, hogy egyháza volna a magyar ősvallásnak, arról pedig még kevesebbet tudni, milyen is ez a vallás. Mindezek ellenére táltosok ma is élnek köztünk, lehetnek ezren is, őrzők, regölők, gyógyítók és tanítók, sőt ámítók is; s még gyülekezetük is van, nem is egy, egyházuk is, ősmagyar vagy éppen tradicionális. Úgy működnek, mint egy rend, titkos társaság, pedig nem is rejtőzködnek annyira. Igaz, mind közül csak alig kéttucatnyian élnek úgy, mint az egykori táltosok: közel a természethez, növényekhez, állatokhoz, istenekhez, szellemvilághoz. Legtöbbjükre rátalálnak a történelmi idők, de az is lehet, hogy beszippantja őket a mitikus időkbe vesző ősmagyar kultúra. Vagy körberajongják őket a nemzeti érzelmek húrjain játszó politikusok, míg mások attól félnek, hogy ördögöt látnak, ha szembenéznek a múlttal. És megtalálják őket a hiszékenység és jóság teremtményei is, ha úgy érzik, elveszítették egyensúlyukat hitben, családban, munkában, modern orvostudományban. Mert abban bíznak, hogy a táltosok, miközben alig tudnak róluk bármit is, talán valóban lehettek és lehetnek olyanok, akik ismerik a módját annak, hogyan vegyék ki a kórságot testből és lélekből, és utat találnak a szellemvilágba, oda, hová amúgy minden lélek térdremegve tart.
Kanyargós útról nyílik Tóth Tibor portájának kapuja. A táltos úgy választotta a Gödöllői-dombságban lévő földjét, Szellemvölgyet és a rajta álló, vályogból tapasztott házát, hogy a lehető legtávolabb kerüljön a társadalmi zajtól. A közmű messzire elkerüli, saját kutat fúrt a mélybe, konyhakertje pedig annyi zöldséget és gyümölcsöt termel, amennyivel a tél is átvészelhető. A birtok megadja a mindennapi rutint, tennivaló mindig akad növénnyel, állattal, a föld viszont, cserébe, nyolcvanöt százalékban eltartja a háromfős családot. Ha kívülről szemléljük a táltost, lehetne akár paradicsomai fölé hajló kertész, hátasait csutakoló lovász vagy a rétjét kaszáló napszámos, esetleg erdész, vadász, favágó, és aligha bánja, ha mindenki másnak látja. Ha nincsen rajta táltosruha, éppen úgy néz ki, mint bárki közülünk. Csak a derekáig érő, hosszú, tarkónál összefogott haja miatt tűnik másnak, de azt mondja, őseink is így hordták. Lábán viszont gumicsizma, azzal járja birtokát.
Miután megetette az állatokat, és Hadúr is jóllakottan hever a földön, a táltos elvonul töltekezni reggeli előtt. A Szellemvölgy nagyrétjét úgy alakították ki, hogy az egyben hitvilágának megmutatkozása legyen: egyetlen, ellipszis alakú hun szertérré változtatta. A táltosok ugyanis úgy tartják, hogy a világ az egyetemes törvény szerint működik, amelyben minden mindennel összefügg. Szavuk is van erre: szer. Vagyis törvény. Így a hitük rendszere nem más, mint a rend törvénye, amely az Atya, az Anya és a Gyermek egységén alapszik. Az Atya a Nap, az Anya a Föld vagy a Hold, a gyermek pedig maga az Ember. Ezek viszonya határozza meg földi létünket, a férfi és női energiák egymásra hatása. A nagyrétet is másként hívják: szertér. Vagyis a törvény tere. Ellipszis alakú, külső ívét huszonnégy kő jelzi, minden kő egy-egy jurta helyét jelöli. A kövek által kijelölt belső íven faoszlopok állnak, rájuk Nimród király életének legfontosabb állomásait faragták a Kárpát-medence minden tájáról érkezett szobrászművészek. Minden oszlop egyben a magyar történelem egy-egy fontos alakjának tettét is megörökíti. Az oszlopok tetejére csillagképek ábrázatai kerültek, melyek azt az égboltot mutatják, amilyennek a világ látszik június 18-án, 10 óra 6 perckor, Nimród születésének pillanatában.
A titokzatos magyar ősvallás hívői szerint a szertér szent hely, közepére állva teljesülnek a szívből jövő kívánságok. S hogy miért éppen Nimród? A táltos szerint ő az egyik legfontosabb ősünk, Hunor és Magor apja. Ezzel alighanem vitába szállna több tudós is, főként azok, akik szerint Jáfet, netán Ménróth volt az apjuk, vagy éppen azok, akik még mindig keresik a magyarság gyökereit, miközben még arról sincsen egységes álláspont, hogy Ménróth azonos lenne Nimróddal, akit amúgy a Biblia Noé dédunokájaként említ.
Ködös a reggel a Szellemvölgyben, lustán kúszik a Nap az égre. Csupán egyetlen jurta áll a réten, a Tudó Emberek Iskolájának nemzetségéé. Ilyenkor, késő ősszel, télen visszavonul birtokára a többi nemzetség – lovasíjászok, ötvösmesterek, fafaragók vagy éppen gyógyítók –, itt csak a táltos jurtája áll egész évben. Lakhatna benne is, Mongóliából hozatta, díszes példány, nemezfalú, rácsos oldalfallal, kályhafűtéssel, de a vályogház kényelmesebb, másrészt ide legalább elvonulhat elmélkedni. S bár az ősök aligha ittak ilyet, kávét főz a táltos a szer mellett álló büfékocsiban, majd csizmáját a jurta előtt hagyva elfoglalja helyét a sátor mélyén. Lábát maga alá húzva mesél arról, hogyan felejtette el, hogyan hagyta hátra a magyarság saját hagyományait. Mert bár mindig is voltak olyanok, akik próbálták őrizni vagy ápolni azokat, de ahogyan fogalmaz: „őrizni a tüzet kell, ápolni a beteget; a hagyományt meg élni kell, megélni”.
A táltos nem kéri, nem is várja el, hogy bárki higgyen abban, amiben ő találta meg földi világának értelmét. Viszont szívesen beszél erről, megmutatja bárkinek, milyen az út, amin jár. Azt sem szégyelli, hogy az mindjárt töréssel kezdődött. Tizenhét évesen egy sikertelen öngyilkossági kísérletet követően túlélt egy balesetet is, majd megtapasztalva a halál közelségét, észrevette, másként viselkedik, s másként a tárgyak is a közelében: egy 16,5 kilogrammos súly például úgy tapadt álló helyzetben a mellkasára, mintha csak ragasztották volna, tenyeréből pedig olyan forróság árad a mai napig, mintha csak kemencét érintenénk. Fura dolgok ezek, többnyire így mondják, nemde, és a legtöbben úgy vannak vele, mint a csodával: csak addig érdekes, amíg ki nem derül, hogyan működik. A táltosok azonban nem dolgoznak csodával. Tóth Tibor például több csonttal született, mint az átlagember, csigolyanyúlványainak száma tér el az átlagtól. Ettől, persze, aligha lehetne mindjárt táltos. Sőt tudja jól, hogy a különbözőség, legyen az tizenegy ujj, harminchárom fog vagy bármiféle eltérés, inkább teher, mert a megfelelések és elvárások sorompójába kényszerített társadalomban könnyen a peremre sodródik. Az átlagtól eltérő érzékelési és észlelési tulajdonságai miatt azonban elhatározta, hogy addig tanul, amíg el nem jut arra a szintre, hogy maga is taníthasson. Tanult csontkovácsolást, meditációt, energetizálást, masszírozást, a hajdúszoboszlói kormányüdülődben minisztereket masszírozott, ropogtatta Medgyessy Péter csontjait is, 2004. december 5-én pedig megalapította a Tudó Emberek Iskoláját, ahol csupa olyan dolgokról beszél (energetizálás, révülés, mágia, szellemtan, tudatos álmodás), amitől minden szkeptikus a szívéhez kap, és el nem ítélhető módon bizonyításért kiált – de a táltosok úgy vannak ezzel, mint a gravitációval: addig is hatott, és azóta is, mígnem Isaac Newton tudományosan is megmagyarázta, miért zuhan az alma a mélybe. Tíz év alatt több mint kétezer tanítványt vonzott az ismeretlen megismerése.
A bőséges reggeli – szalonna, sonka, kolbász, mind saját vágás és töltés – után rendbe teszi portáját a táltos, majd az ebédre feltálalt sült nyúl elfogyasztása után irány a főváros, a rendelő. Persze egyetlen táltos sem nyithat csak úgy rendelőt. Egyszer egy szigorú ellenőr jelent meg nála, és kérdezte, milyen hivatalos papírja van arról, hogy beteg emberekkel foglalkozhat. Mondta, hogy semmi mást nem tesz, csak energiát ad másoknak, egyensúlyba teszi a kimozdult dolgokat, helyre rak elmozdult ízületeket és csontokat. A beszélgetés vége pedig az lett, hogy a táltos kijárta az egyik államilag is elismert gyógymasszőr iskolát és számos természetgyógyász szakot. Miközben képviselő vagy polgármester például bárkiből lehet – és valljuk be, annak azért lenne némi bája, ha a politikusi szakmát is mondjuk legalább gyógymasszőri képesítéshez kötnék.
A táltos polgári lakásból alakított át rendelőjébe időpontra érkeznek a betegek. Van olyan, akinek a lába fáj, másnak tartási hibái okoznak gondokat. És érkezik egy orvos is, végső elkeseredésében, és nem érti, hogyan lehetséges ez. Édesanyját hozta ide, mert tudós kollégái azt mondták, nem tudják megmenteni az idős hölgy látását. Áll az orvos széttárt karral, mert nem érti, nem talál magyarázatot arra, hogyan gyógyulhat az édesanyja a táltos kezének hőjétől. „Ne kérdezze, mert nem tudom a választ. Csak látom, hogy működik”, mondja búcsúzóul. És ül a kanapén olyan állami alkalmazott, aki kínos helyzetbe kerülne, ha a főnökei megtudnák, hogy a táltossal kezelteti magát, de „ez az ország már csak ilyen”, ingatja a fejét: „Ha nem volna ez az ember, nem is tudom, mi lenne velem.” Ő ki tudja fizetni a kezelés árát, de akad olyan nyugdíjas, aki csak egy fürt szőlőt ad fizetségül, egy másik pedig süteményt süt.
„Ahogyan a régi időkben, amikor négy-öt falu tartott el egy táltost”, mondja Tóth Tibor, aki egy időben ugyan tehetősnek számított, mégis eladott mindent, ami csillogott, s amire irigy szemmel néztek az emberek. Az anyagi világ ugyanis éppen attól fosztotta meg, amihez közel kellett volna kerülnie.
A Szellemvölgy táltosa rájött, csak akkor juthat előrébb, ha hátralép. Ezért is tér haza mindennap jurtavilágába, ezért él elvonultan, és utazik el minden héten egyszer valamelyik városba, hogy továbbadja tapasztalatait és tudását. Az önmagára fordított időben pedig elmélkedik a világ dolgairól, és próbál megbékélni azzal, amin nem lehet változtatni, és formálja azt, amin talán mégis: önmagát. Este pedig megeteti a kutyákat, hogy legyen, aki megvédi a tyúkokat a rókától, majd nyugovóra tér, hogy aztán együtt kelhessen a Nappal.
De milyen is a táltosruha?
Egyszerű öltözet: kaftán, öv, tarsoly (benne tűzkő, illetve az elején kanál-, a végén villaforma evőeszköz), ivó (szürke marha szarvából), bicska (opcionális), tasak (benne a magyar vármegyékből származó fél marék föld, hogy bárhol érje is a halál, mindig otthon legyen), nadrág és bőrcsizma (orra felfelé ível, hogy véletlenül se rúgjon bele az anyaföldbe).
De milyen is a táltos paripa?
A táltos dobján bőr feszül. Ha nedvesség éri, ellazul. Ilyenkor „megetetik parázzsal”, vagyis a tűz hőjétől kiszárad, és újra feszes lesz. Ezen és ezzel dobolja magát révületbe a táltos, s talál utat a szellemvilághoz.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!