Mohikánok a tengeren

Budapesten, az Interspar Bécsi kávézójában beszélgettünk. Társaságunkban ült Bede Csaba, aki a szintén német tulajdonú, de norvég bérlő által üzemeltetett North Express konténerhajó második tisztje. Ők éppen a szabadságukat töltötték itthon. Mindketten 35 évesek, mindketten a győri közlekedési főiskolán végeztek, de a tiszti patentjeiket külföl­dön szerezték meg. Garay Lengyel­országban, Bede pedig Szlovéniában. Lélekben velünk volt még Minarik László parancsnok is, aki fizikai valójában éppen valahol német kikötők között manőverezett hatalmas, Fabiola névre hallgató konténerhajójával. Vele műholdas telefonon értekeztünk.

Ők a magyar tengerésztársadalom utolsó mohikánjai közé tartoznak. Nagyjából kétszázan lehetnek még aktív tengerészek, akik kereskedelmi hajókon dolgoznak szétszórtan a nagyvilágban. Általában magányos zsoldosként szegődnek idegen lobogók alatt hajózó társaságok állományába.

– Bár én éppen a múlt nyáron találkoztam egy szoba-konyhás hajóval a Földközin, amelyiknek a teljes legénysége magyar volt, a szakácstól a parancsnokig – emlékezett Garay kapitány. (Szoba-konyhásnak az olyan part menti közlekedésre alkalmas kis teherhajókat nevezik, amelyek legénysége mindössze hét főből áll.) – Pedig a legénység összeállításánál mostanában inkább arra ügyelnek, hogy egy-egy nációból két-három tengerésznél ne legyen több egy hajón. Így akarják megelőzni a klikkesedést, és az abból származó feszültségeket a hónapokra összezárt legénység körében.

Ha volt is valaha romantikája a tengerészéletnek, az mára nyomtalanul eltűnt – szögezték le egyöntetűen beszélgető- partnereim. – Az óceánok vándorai manapság leginkább csak kikötői szén- és olajtárolókat, raktárakat, konténerhegyeket, daruerdőket látnak a világból. A kereskedelmi hajók pontos menetrend szerint közlekednek, ma már nincs több- napos ácsorgás a kikötőkben, amikor esetleg ki lehetne menni a városba egy kicsit lazítani. Kikötés, kirakodás, berakodás, indulás – ez az éjjel-nappali rutin. – Nem ritka, hogy hatórás szolgálatom alatt három kikötőt is megjárunk – mesélte Bede Csaba. – Hol halfeldolgozóból, hol bútorgyárból, hol ércbányából rakodunk, és már megyünk is tovább.

Minarik parancsnok óceánjárója, a Fabiola, a Távol-Kelet és Nyugat-Európa között közlekedik 65 napos ingajáratban. Éppen Észak-Európában rakodott. Ilyenkor kikötőből kikötőbe hajózik és megszabadul a többnyire Kínában – Sanghajban, Hongkongban –, illetve Szingapúrban berakott konténerektől. Igyekszik minél inkább házhoz vinni az árut, ezért Hollandiában és Német­országban többször is felhajózik a szárazföld belsejébe. Folyókon és zsilipeken passzírozza át magát 366 méteres hosszával, 48 méteres szélességével, 15 és fél méteres merülésével (összehasonlításul: a magyar Parlament hossza 268 méter). A parancsnok, csakúgy, mint a személyzete, ilyenkor hetekig szinte éjjel nappal talpon van. Mint mondta, csak ülve mer vécézni, mert a fáradtságtól nem igazán tudja már, hogy fiú-e vagy lány.

A beszélgetés előtt azt reméltem, hogy lélegzetelállító kalandokat, a tenger szeretetéről szóló megható hitvallásokat hallok majd az óceánok vándoraitól. De ehelyett csupa lelombozó dolgokat mondtak. Pedig Garay Bélának is Dékány András kalandregényei voltak kedvenc kamaszkori olvasmányai. Ezek nyomán ő is a kalandot kereste a tengerészetben. Meg is találta, csak nem úgy, nem ott, meg nem azt. – Eddig kétszer estem a tengerbe és egyszer léket kapott a hajó alattam – mesélte –, de egyiket sem élveztem különösebben. A fedélzeten ügyködött éppen – szükségtelenné vált vashorgot vágott le flexszel. Szélmentes, nyugodt idő volt, amikor észrevétlenül jött hátulról egy magányos óriáshullám – a tengeren előfordul ilyen –, átcsapott a fedélzeten és magával ragadta őt a korláton keresztül, bele a tengerbe flexestül, mindenestül.

– Az egyik pillanatban még a fedélzeten voltam, és amikor legközelebb feleszméltem, már a tengert tapostam magam alatt és bámultam a távolodó hajó után. Kezemben a flex jó magasra tartva, nehogy vizes legyen. Ebédnél vették csak észre, hogy hiányzom. Amikor nem találtak sehol, akkor már gyanakodtak, hogy a tengerbe eshettem. Visszafordultak, és hihetetlen szerencsémre meg is találtak pár óra múlva. De azokat a tengerben töltött órákat egyáltalán nem élveztem. Ráadásul alig tudtam kidumálni, hogy a vízbe veszett flexet ne fizettessék meg velem a hajótulajdonosok. – A tengerek kamionosai vagyunk – summázta Garay parancsnok –, legfeljebb annyi különbséggel, hogy nekünk legalább van egy kajütünk, ahol viszonylag kényelmesen alhatunk, időnként le tudunk zuhanyozni és ki tudjuk mosni a szennyesünket. Cserébe viszont sokkal ritkábban jutunk haza a családunkhoz.

Garay három gyermeket nevel. A legnagyobbik fiú, 15 éves, az apja szerint most volna a legnagyobb szüksége az atyai szigorra. De az apja csak néha van otthon. Bede Csaba gyermektelen még, két és fél éve házas. Ő többnyire a Norvég-tengeren hajózik emberpróbáló időjárási körülmények között, ahol nagyon tud hiányozni az otthon melege. És nagyon utálja, hogy ha négyhavonta, félévente hazajön, akkor nem akarja megismerni a kutyája. (Bár mindenre van orvosság: legutóbbi hazatérése előtt a felesége elkezdte szagoltatni a kutyával Csaba kajakos pólóját, meg a futócipőjét, és lám, az eb most farkcsóválva fogadta…) A távollévő Minarik parancsnok telefonbeszélgetésünk során így vallott a tengerészélet szépségéről és legnagyobb hátrányáról: 46 éves vagyok, 23 éve járom a tengereket, és még most is örömmel lépek a hajó fedélzetére. De ha valami csoda folytán megint fiatal lehetnék, nem választanám újra a tengerész életet. Tudja, a fiam 18 éves, és jó, ha kilenc évet együtt tudtam tölteni vele…

Garay Béla győri évfolyamában 15-en, Bede Csaba évfolyamában pedig heten végeztek hajózási üzemmérnök szakon. Ebből a 22 emberből már csak ők ketten hajóznak, a többiek elpártoltak a szakmától. De még ők is próbálkoztak elszakadni a tengertől. Bede öt évig, Garay egy évig próbálkozott a szárazföldön megélni, de aztán végül mindketten vízre szálltak újra.

A magyar tengerészek kelendőek, kedvelik őket a hajótulajdonosok, ami elsősorban annak köszönhető, hogy ők még a régi tengerésziskolához tartoznak: végigjárták az összes lépcsőfokot, ami a kezdő matróztól a parancsnoki posztig terjed. Tengerész tisztjelöltek utoljára a kilencvenes évek végén kerültek ki magyar iskolákból. Azóta magyar állampolgár csak úgy lehet tengerész, ha a szükséges gyakorlatokat zsoldosként külföldi lobogó alatt szolgálva szerzi meg, a tiszti ranghoz szükséges tudnivalókat pedig a saját pénzén, külföldi magániskolában sajátítja el. Ez annyira bonyolulttá és drágává teszi a tengerésszé válást, hogy emiatt gyakorlatilag minimálisra csökkent az utánpótlás esélye.

És mégis… Tengerész körökben tudni vélik, hogy még mindig vannak valakik, akik elkezdték végigjárni azt a drága és bonyolult utat. Aztán ahogy nyomozni kezdtünk, kiderült, hogy a „valakik” alatt mindenki ugyanarra a kadétra gondolt, arra az egyetlen fiatalemberre, aki napjainkban Máltán tanul tengerészetet. (Merthogy az első diploma megszerzése Máltán uniós állampolgár számára ingyenes…) Talán egyszer majd, évek múlva, amikor a mostani garnitúra nyugdíjba megy, ő marad egy személyben A MAGYAR TENGERÉSZ.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!