Ötven éve ölték meg az embert, akinek volt egy álma. Álma sokaknak van, de neki egy egészen különleges volt: emberi egyenlőségről, szabadságról, testvériségről. Nem véletlenül került előre az egyenlőség: Martin Luther Kingről van szó, akinek halála évfordulójáról április negyedikén emlékezhettünk meg.
Míg élt, sokan nem értették, miért is kell harcolni az Egyesült Államok színes bőrű polgárainak egyenlőségéért, hiszen – mondták – a polgárháború végén felszabadították őket, törvény is volt róla. Törvény, az volt. Csak egy másik törvény hiányzott mellőle, ami előírta volna, hogy az elsőt betartsák és büntetni rendelte volna a mindennapi életben mindenhol előforduló diszkriminációt. Ám ilyen nem volt, így elmondható, hogy aki Amerikában feketének született, az elvben lehetett egyenjogú fehér polgártársaival, de a gyakorlatban semmiképpen. Iskolák tiltották ki a fekete diákokat, de akár borbélyműhelyek vagy autóbusz-társaságok is elzárkóztak a kiszolgálásuktól.
A diszkrimináció természetesen konzerválta a feketék nyomorát, hátrányos társadalmi helyzetét – de téves az az elgondolás, hogy Martin Luther King meg akarta volna változtatni az Egyesült Államok rendszerét. Dehogy akarta: épp csak annyit akart változtatni, de azt mindenképpen, hogy az összes polgár, bőrszínre való tekintet nélkül egyenlő eséllyel próbálhasson boldogulni. King és hívei nem forradalmat akartak, hanem a meglévő keretek közötti esélyegyenlőséget.
Azonban King minden lépését mégis erőszak kísérte: nem a hívei erőszakoskodtak, hanem az ellenségei. Már a Montgomery Buszbojkott idején is. 1955 márciusában egy 15 éves fekete kislány, Claudette Colvin nem volt hajlandó átadni a buszon a fehérek számára fenntartott helyét egy fehér férfinak, ezért letartóztatták. Decemberben az eset megismétlődött, amikor Rosa Parks ugyanígy cselekedett, és akit ezért szintén letartóztattak. Parks letartóztatásának éjszakáján Jo Ann Robinson, a Nők Politikai Tanácsa nevű polgárjogi mozgalom vezetője buszbojkottot kezdett szervezni: céljuk az volt, hogy a busztársaság és a helyi városi vezetés törölje el a buszokon érvényes szegregációs rendeleteket. A létrehozott Montgomery Haladás Egyesület vezetőjének az éppen a városba érkező Martin Luther Kinget választották.
A bojkott több mint egy évig tartott. Kinget és még közel száz aktivistát letartóztattak és bírósági pert indítottak a városban. Végül a szövetségi bíróság úgy határozott, hogy a szegregáció törvényellenes, így a városvezetés a buszokon érvényes faji elkülönítésre vonatkozó rendeletek visszavonására kényszerült.
Miért volt fontos a bíróság döntése? Mert az angolszász jog a precedensekre épül, így ha egy esetben törvénytelen a szegregáció, törvénytelen az mindig és mindenhol. Mármint, az Egyesült Államok területén.
De ez még csak a pálya kezdete volt. 1963-ban King részt vett az úgynevezett „Washingtoni felvonulás a munkáért és szabadságért” nevű nagyszabású rendezvény létrehozatalában – a menet célja az volt, hogy szembesítsék a szövetségi kormányt azzal, mennyire tehetetlenek a faji megkülönböztetéssel és az ezzel kapcsolatos erőszakkal szemben a déli államokban. Itt hangzott el – a Lincoln-emlékmű előtt, az amerikai történelem egyik legszentebb helyén – az a beszéd, ami Kinget a világ legnagyobb szónokai közé emelte.
1964-ben megkapta a Nobel-békedíjat, de nem pihent meg a babérjain: tiltakozott a vietnami háború ellen, folytatta a küzdelmet a szegregáció ellen – mígnem 1968. április 4-én, motelje teraszán egy James Earl Ray nevű bűnöző lelőtte. Az „Álomlátó” meghalt. Az álma viszont nem – lassan, de biztosan, nagyrészt eltűnt a szegregáció az amerikai társadalomból. King nagyon büszke lett volna Obama elnök beiktatásán.
Nekünk sem árt tükörbe néznünk: hogy viselkedünk, ha leül mellénk a buszon egy sötétebb bőrű polgártársunk? Van-e nálunk esélyegyenlőség? El tudjuk fogadni, ha valaki eltér az átlagtól? Hiszen a fodrásztól kijövet kendőt viselő hölgyre is rendőrt hív a mérgezett lelkű, intoleráns tömeghisztéria. Hiszen az „idegen” szóra is majdnem bicskát ránt az utca embere.
Nálunk nincs Martin Luther King. Egyelőre nincs. Pedig nagyon kellene: hiszen a többség jóléte elképzelhetetlen a kisebbségé nélkül.
„Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, ami a hitvallásában áll. Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak; minden ember egyenlőnek lett teremtve. Van egy álmom: egy napon Georgia vöröslő dombjain a hajdani rabszolgák fiai és a hajdani rabszolgatartók fiai le tudnak ülni a testvériség asztala mellé.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!