Szingapúrtól a becsinálásig

– Nemrég egy konferencián arról beszélt, hogy kettészakadt a társadalom, kizuhant a rendszerből 4-5 millió ember. És a többiek? 

– A ’90-es években, amikor a rendszerváltozással elindult a modernizáció, megjelentek a globális modernitás „szigetei”: a multik, az exportiparágak, az iskolák és azok az egyetemek, ahol a megszerzett diploma, az elsajátított szaktudás konvertálhatók Nyugatra. Ebben a világban más fizetések voltak, más volt a várható kimenet. Más tudás is kellett – komputer, nyelv- és kommunikációs ismeret –, hiszen fontos azt is tudni, hogyan kell beszélni a nemzetközi tulajdonossal. Akik ezeket meg tudták szerezni, azok bekerültek a modern szektorba, előttük megnyílt a világ. Ők a nyertesek. Nem lehettek többen egymilliónál, a számuk azóta csak lassan nőtt, ez a réteg „fölpuhult”, de a lakosság egyharmadát soha nem érte el.

– Mindenki más vesztes?

– Öt-hat millió ember megmaradt a régi, a ’89 előtti Magyarországon, nem kapcsolódott be a nemzetközi munkamegosztásba, leromlott vagy el is veszett a munkahelye. És volt további 2 millió, aki olyan rosszul élt, hogy az életben maradása töltötte ki a gondolatait. Bő 15 éve Vitányi Iván arról beszélt, hogy Nyugaton a társadalom kétharmada stabil, nálunk fordított az arány, itt csak egyharmada, és ezért nem működnek nálunk a kétharmadra kitalált nyugati intézmények. A kutatások során a többség már akkor is azt mondta, hogy nem nyertese, hanem vesztese a rendszerváltozásnak. De a többség tíz évvel később is ugyanezt mondta, miközben a jövedelme, tartós fogyasztási cikkei alapján a „vesztesek” jó része is gyarapodott, ha nem is volt a modern szektorban.

– Hogyan élnek egymás mellett modernek és nem modernek?

– Ez a két Magyarország 20 év után teljesen szétvált. És a nem modern Magyarország úgy esett a jobboldal kezébe, hogy onnan elmentek a szocialisták. 1994-ben és 2002-ben is legnagyobb pártként azok a szocialisták nyertek, akik a bérből és fizetésből élő réteget is megszólították, azon a nyelven beszéltek, már csak rutinból is, amit ez a réteg is értett. A rendszerváltó pártok zömmel a modern szektorban működtek, azoknak akartak valamit kínálni, akik nyitottak a világra, akinek korszerű a tudása, akik „nyugatosak”. Ki beszélt a többiekhez? Ezt a tömeget 2002 után a különböző jobboldali pártok kapták meg. Ami egyébként nem egy stabil hozomány. Ez a tömeg a politikát nehezen fogadja be, le kell fordítania a maga számára, és nem is kitartó, mert a hónapokkal korábbi politikai történések kiesnek a memóriájából. Ha például azt akarom, hogy az őszödi beszéd legyen fordulópont a nyomulásomban, akkor ezt minden nap sokszor el kell mondanom, sulykolnom kell. Erről a terepről szinte mindenki kivonult, vetélytársak nélkül maradt ott a jobboldal.

– Ezért nyertek 2010-ben?

– A fordulópont előbb, 2008-ban volt. A világgazdasági válság hozta: kiderült, nincs szabad pénz a piacon, és akárki is van kormányon, nem tud pénzt szerezni a magyar állam, így radikálisan vissza kell fognia a szociális kiadásokat. Még azt a keveset is, ami korábban felhalmozódott. Van valamennyi nyugdíjbiztonság, működik – ugyan egyre rosszabbodó feltételek között – az általános iskolai rendszer, az egész lakosságra kiterjedő egészségügyi szolgáltatás, és van valamiféle munkanélküli-ellátás, szemben a velünk azonos fejlettségi szinten álló Mexikóval vagy Argentínával. Ezeknek a megléte jelzi: Magyarország az európai közösséghez tartozik, és onnan kaphat egy kis pénzt is az ilyen civilizációs célokhoz. Ám mindez a válságban elkezdett fellazulni, egyre kevesebb ember számára elérhetővé válni. A másik történet, hogy a rendszerváltás európai modellje – a ’89-es vívmányok, a geopolitikai határok és a status quo megőrzése – érdekében a nyugati tagországok az újak, a keletiek felzárkóztatására is szántak pénzt, s ennek egy részéből itt a lakosság is jobban élhetett. Szerintem legalább 20-30 százalékkal jobban annál, amire a saját erőnkből futotta volna. De a válságban ezek a pénzek is elfogytak, s eltűnik ez a 20-30 százalék. Erre hihetetlenül fájdalmasan reagálunk, és kompenzálni sem tudjuk ezt a hiányt, még olyan kis részben sem, mint a szlovákok vagy a lengyelek.

– Ha nincs pénz, megindul a dzsungelharc? A lecsúszók szabad prédává válnak, és a legalul lévők, a teljesen kiszolgáltatottak bűnbakokká?

– A rétegekkel kapcsolatban kétféle nézet is él. A társadalomstatisztikusok, a Tárki kutatói azt állítják: kialakult egy nagy magyar középosztály, egy egységes jövedelmi sáv. Ám amit ők mérnek, az egy sajátságos abszolút jövedelemmegoszlás, amiben a fodrásztól a szakmunkástól az iskolai tanárig, a körorvosig mindenkinek ugyanabban a sávban van a fizetése. Ugyanakkor teljesen eltérőek a másodlagos jövedelmeik, a munkavégzésük feltételei, és mások a kimene­teleik. Megváltozott a biztonság elosztása – például akinek eddig határozatlan idejű munkaszerződése volt, azzal most másfél éves szerződést kötnek, és így nagyon sokan kiszolgáltatottabbá váltak. Átren­dező­dött a reprodukciós képesség is: egyre kevesebben tudnak ugyanannyit vagy többet, jobbat nyújtani a gyermekeik jövőjéhez, mint amennyi nekik jutott. Jó egyharmadnak e tekintetben is megrendülhetett a helyzete. S a világ kinyílása-becsukódása tekintetében is nagyok a különbségek: vannak, akik nyitottak maradhattak az új hatásokra, akik be tudnak simulni az európai munkaerőpiacba, és vannak, akik most ismerik fel, hogy ez nekik nem sikerülhet. Az arány ebben a legrosszabb: talán egytized hiheti, hogy boldogulni fog, attól függetlenül is, hogy az országban milyenek a közállapotok. A többség számára most vált nyilvánvalóvá – és nemcsak a megfizetni nem tudott kölcsönei, de a kulturális mintája miatt is – a röghöz kötöttsége: itt élnie, halnia kell, nincs hová mennie; ha magán nem segít, akkor rajta segíteni senki nem fog.

– Ennek mi a politikai következménye?

– A szakításvágy a rendszerváltással már látszott 2010-ben. Az emberek különböző intenzitással, különböző kombinációkban, de érezték a maguk bőrén, hogy nem ezért akartak rendszert váltani. Életminőség-javulást vártak ettől a húsz évtől, nem kapták meg.

– S ha erre csökken az esély és nincs hová menni, elszabadul a gyűlölet?

– Nem mondám, hogy gyűlölethullám van. A szociálpolitika, a szolidaritás érzése két elven alapul, és Magyarországon egyik sem teljesülhet. Az ember akkor segít másoknak, ha a torta nő. Ha a torta ma nagyobb, mint tegnap, akkor „köszi, de elég a tegnapi” – és ad másoknak. Ha a torta összemegy, akkor más a helyzet: nem szeretheti azt, akivel versenyt kell futnia a torta elosztásánál. A másik elv kulturális: ahogy a világ sokszínűvé válik – kulturálisan, vallásilag, politikailag –, kis fragmentumokra töredezik széjjel, és a fragmentumok közötti szolidaritás nem létezik. Mindenki bezárkózik a maga világába.

– Vannak szinte minden tekintetben vesztesek…

– Mert mindenki többféle hálóban is benne van, és akad, akinek minden hálója vesztes: nincs megfelelő képzettsége, a környéken megfelelő munkahelye, olyan településen lakik, amelyik el van zárva a nagyvilágtól, és így tovább. A vesztességre az emberek predesztinálódnak. Nem etnikai alapon, hanem például úgy, hogy valaki a sajóvölgyi iparvárosokban már öt éve nem kap munkát. Megszűnt a hagyományos munkahelye, ott se volt valami magas képzettsége, ami maradt, azt nem tudja érvényesíteni, 40-50 fölött jár, már nem tud váltani, de ha be is iratkozik átképző kurzusra, senkinek nincs szüksége rá. Ha egy városi romának évek óta nincs munkája, nagy a családja és együtt laknak, akkor a lakást fenn kell tartani, a gyerekeknek élelmet is kell venni. Ha erre nem képes, elköltözik. Egy kis faluban olcsóbb az élet, ott nem kell lakbért fizetnie, zöldség is terem a kertben, és az elővárosi bőrfejűektől sem kell tartania. De nem ismerek olyan tőkést, aki a kis településre munkahelyeket vinne. Miért tenné?

– És mit tett az elmúlt egy év politikája ebben az országban?

– Nagyon keveset, mert nem ezekkel a kérdésekkel foglalkozott. Őszig Magyarországot szerették volna egyfajta Szingapúrrá tenni, amiben szigorúság is, nemzeti középosztály is, haladás is van – azaz az államhatalom növelésével, a demokratikus rendszer leépítéséért cserébe a gazdaság megerősödését, szárnyalását várták. Ám ősszel a kormány ideológusai számára világossá vált, hogy ez nem jön össze. A második, még eléggé tervszerűnek tűnő elképzelés az volt: ha további szűk esztendők jönnek, és ezekért a politikát vonja felelősségre a lakosság, akkor létre kell hozni a betonkeménységű ellenőrzési rendszert, ami olyan feltételeket teremt, hogy „ha ellenünk fordul a közhangulat, akkor se tudnak majd minket kilökni”. Ez a tervszerű bástyaépítés volt a következő háromnegyed év programja. A harmadik fázis most ősztől: a becsinálásé. Kiderült, hogy pillanatok alatt összeomolhat a gazdaság, és senki nem fog megvédeni minket úgy, mint a görögöket. Megindult a kétségbeesett kapkodás, amiben nincsenek nagy elvek, politikák. Az első fázisban még megpróbáltak valamit adni a középosztálynak.

– Kikből áll ez a politikai célcsoporttá tett középosztály?

– A középosztály nagyjából 20 százaléknyi, diplomás vagy jó szaktechnikus, eléggé fiatal, vannak gyermekei, valamelyik kisvárosban vagy elővárosban valami tulajdont létrehozott és abban lakik. Ez volt az első fázisban a célközéposztály, akikből a Fidesz szerint lehetett volna szingapúrit csinálni. De a második fázisban velük már nem tud foglalkozni. Akkor már nincs társadalompolitika, senkinek nem adnak és nem is vesznek el. És most, a harmadik fázisban, amikor kétségbeesve látják, hogy hullanak ki a téglák és omlik le a fal, próbálják úgy javítani, menteni, hogy innen elvesznek egy téglát, amoda benyomják. Amikor ilyen kaotikus a kapkodás, mindenkivel szembe kerül a kormány, mert mindenkitől és kiszámíthatatlan módon kell elvennie.

– El is vesztették mára 2010-es szavazóik felét…

– De maradtak is sokan. Mert sokan vannak, akik a keresztény nemzeti értéket tekintik fontosnak, azok is, akik elhiszik, hogy a korábbi kormányzatok teremtették a mai rossz helyzetet, és a kulturális törzsből – a Városmajorból és a debreceni cívisek közül – sem mentek el a híveik. Ők úgy érzik: nincs másik opció, nem szavazhatnak másra. Akik elmentek, azok, akik odacsapódtak, azt várva, hogy jobb lesz, és csalódtak. Ők egyelőre kivárnak.

– Nem is tetszik a mozgolódó civileknek és a szakszervezeteknek a „rendszer”. Nekik hol lehet bázisuk?

– A szakszervezeti mozgalom leginkább az állami vállalatoknál maradt életben és ott hangos: a rendőrök, a tűzoltók tiltakoznak; ez inkább az állami kistisztviselők érdekvédelmi harca, a korábbi privilégiumok védelmében. Az iparban, ahol termelés van, ahol multik vannak, ott halkabb a mozgalom és nem látok mögötte új rétegeket. A civileknél sok-sok fiatal em­ber tűnik fel, akik egyelőre utálkoznak a politikától, de közben politikusok szeretnének lenni. Ez a kettő együtt nem megy. A magyar politikai rendszerben a pártokat más pártokra szavazással lehet megbuktatni, és nem látom, hogy ez tudatosodna bennük.

– Mégis miféle társadalom alakul itt?

– Megkapaszkodni vágyás, rövid távra gondolkodás a jellemző. Ha este van még mit enni, akkor a többit majd megoldjuk. Fizessük ki a srác tanulmányi pénzét, azután majd meglátjuk, hogyan lesz. Ennyi.

– Nem lesz ebből kataklizma?

– Nem, egyáltalán nem gondolom. Baloldali vágykép, hogy a felháborodott nép majd elsöpri a kormányt. Az elmúlt 20 év az embereket hihetetlenül kivéreztette. Gyenge és fáradt a lakosság, és azt is megtanulta: nem kell olyan sokat ugrálni, mert az ugrálásból nem jön ki semmi. A fiatalokat pedig, akik még nincsenek kivérezve, leszoktatta arról, hogy bármit együtt csináljanak. Amikor az embereknek rossz, amikor nagy a bizonytalanság, mint mostanság, válság idején, akkor igyekeznek kiépíteni a védővonalai­kat. Apró túlélési lépesekkel operálnak és várják, hogy majd „valami lesz”. Bár sokféleképp reagálnak, de belátják, hogy nincs, aki segítsen. Ha jobb nem lesz, csak rosszabb, akkor csupán a remény marad.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!