Gonoszkodik az idő: májust írunk, de Érd peremén csípős a reggel. A senki földjén járunk, hisszük, pedig még házak is vannak, a GPS is határozottan utcát jelöl, de hogy valóban jó helyen járunk-e, vagy eltévedtünk, azt csak találgatjuk.

 
Összekapaszkodva. Van, ahol nincs mit foglalni

Nagy becsben tarthatják errefelé a fémet, ahogy legyártják, kiteszik az utca-névtáblát, ki sem hűl, rögtön leszerelik, otthon vigyázzák, majd később eladják. De hiányoznak a táblák a falakról, kapukról, bár lehet, felesleges cicoma lenne az is, ritka erre a vendég, a barát, ismerős vagy postás pedig táblák nélkül is idetalál.

Mindenkit meglepve váratlanul véget ér a Zólyomi utca is, pedig számításaink szerint még csak a 8-as számú háznál járhatunk, mégis úgy fest, nincs több ház, kerítés, nincs semmi csak a puszta határ. Szerencsére azért némi mozgást észlelünk. Az autónk zajára azért kíváncsi emberkék rohannak elő. Mezítláb jönnek, a kisebbeken csak egy ingecske van. Csak néznek, aztán iszkolnak is vissza, keszegnyi fenekek tűnnek elő az ingek alól.

A kapu nyitva, az árnyék messzire elkerüli. Dudálunk, illendőségből csöngetünk is, de felesleges a mozdulat, az a csengő nem szólalhat meg, csak darabnyi drót lóg le róla, villanyoszlopot, villanyvezetéket nem látni.

– De sajnálom, éppen nincs itthon a párom – fogad egy riadt tekintetű, madárcsontú leány, és a kérdést megelőzve elárulja: – Nem mondta, hová megy, azt se, mikor jön, de mit mondtak, miért keresik? – tudakolja. Mezítláb van ő is, sietségben felejtett el cipőt húzni, vagy nincs is neki tán, nem tudni. Sötétbarna szeme és haja van, és hatalmas pocakja. Úgy fest most, mint szelídgesztenye, amelybe játékosan négy gyufaszálat böktek. Legfeljebb húsz év körülinek saccolom, most várja a negyedik gyerekét. – A bíróságtól tetszett jönni? Végrehajtó? Száznégyezer forintot kér? Az rengeteg pénz! – csapja össze a kezét, és sápadva az ujjait segítségével számolja is: van a gyese, hozzá a családi pótlék, havi 60-70 ezer forintból élnek öten, s ha megjön a pici, a fiú, mert ez az lesz, olyan csúcsos a pocakja, akkor hatan próbálnak megmaradni. Munka? Az nincs a környéken, legalábbis a párjának sehogy nem akad. Jaj, csókolom, nem bírunk fizetni! Most mi lesz, ugye nem tetszik semmit lefoglalni, elvinni? – ijedezik.

– Ugyan már! – feleli Nagy Etelka Katalin a Pest Megyei Bíróság végrehajtója. Szinte simogat a hangja. Már a ház előtt látta, foglalni itt nincs mit, ide legfeljebb hozni lehetne. Azért szétnéz, megkísérli a végrehajtást. Talán még csekkeket is hagyhatna itt azzal, hogy L.-ék majd havi részletekben leróják a tartozásukat. De ugyan mi lenne az a kevéske pénz, az a részlet, ami innen ne hiányozna? Most szüneteltetjük az eljárást, egy évig nem keressük önöket, addig próbáljanak meg egyenesbe jönni, tanácsolja a végrehajtó. Komolyan hisz ebben, vagy ezt kell mondania? Van kérdés, amit bárdolatlanság feltenni.

– Jaj, köszönöm szépen, aranyosnak tetszik lenni! – mondja a lány, és látni rajta, megkönnyebbült. Jaj, köszönöm szépen, mondja alig később F. István élettársa is. F. még 16 évesen, 2005-ben, ahogy mondja, véletlenül „lopásba keveredett”, azóta hízik a tartozása, mára már 170 ezer forintnál jár. Négy kisgyerek van itt is. Mutasd meg a lábad, biztatja F. Istvánt az élettársa, és a férfi, mint aki orvosnál jár, a nadrágszárat emelgetve magyarázza, hogy trombózisos mindkét lába, lilul, dagad, lüktet mindkettő örökké. Menni, állni, emelni nem tud, ha lenne is éppen munka, ilyen munkás sehová nem kell. Kenyérre még futja, de gyógyszerre már nem telik, hát imádkoznak, hogy idővel minden jobbra forduljon.

Rájuk is férne! Csak az ágyuk, pedig nem nagy, elfoglalja majd’ az egész szobát, ügyesen egymást is melegítve azon alszanak hatan. Foglalni? Náluk? Képtelenség, hát köszönik szépen, hogy a végrehajtás most majd szünetel. Aztán majd próbálkoznak újra a végrehajtók. Ez a dolguk, s lehet, aki F.-éktől pénzt remél, sem él könnyebben náluk.

Van végrehajtói munka elég, talán több is a kelleténél. Nagy Etelka Katalin csak ma reggel 27 ügy aktáját hozta: 27 akta, ugyannyi sors. Huszonhét érdi címet kell ma megtalálnunk, huszonhét helyen kellene foglalni, vagy pénzt átvenni, azt postára adni, esetleg csekket átadni, és kérdezni, jegyzőkönyveket felvenni. Törvény szerint végrehajtó reggel hat és este tíz között dolgozhat, „zaklathat” békés polgárokat. Mi éjfélre se végzünk, gondoltam a reggeli csúcsban. – Mit gondol, hány helyen járunk ma sikerrel? – kérdeztem akkor a végrehajtót.

– Délután négy körül a bíróság előtt pontosan megmondom – felelte akkor. – Négyre végeznénk? – hitetlenkedtem.

– Biztos vagyok benne – válaszolta és igaza lett. Pedig mindenütt voltunk. Jártunk az Olvasztár utcában, egy kft.-nél, ahol rozsdásodó autókat, gazt igen, de embert nem találtunk. Sokáig időztünk a Kövező utcai háznál 280 ezer forint reményében, de csak kutyák futottak elénk. A Bajcsy utcában – pedig két címünk is volt – sem jártunk sikerrel, az egyikük külföldön dolgozott, a másikukról senki nem hallott. Később találtunk síró édesanyát, aki a fiát több éve nem látta, már nem győzi a tartozásait, büntetéseit fizetni. Jegy­ző­könyvet vettünk fel ideges testvérrel, akinek az öccse ittas vezetés okán Tökölön ül, s aki júniusban szabadul, akkor kereshetjük tartozása miatt újra. S találunk egészen megrendült embert, akinek jól menő családi vállalkozását a „körbetartozás” bedöntötte, így öten lettek egyszerre munkanélküliek. Ő részletfizetést kért, mint az a férfi is, aki azt reméli, jobb idő beálltával elhívják kapálni, füvet nyírni. Találtunk elhagyott, ledőlt házakat, ahol évek óta senki sem járt.

– Milyen nap volt a mai? – kérdeztem rosszkedvűen Nagy Etelka Katalin végrehajtót, fél négy felé már a főváros felé araszolva.

– Szokásos. Nem jobb és nem rosszabb, mint a múlt héten volt, s amilyen talán a jövő héten lesz.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!