Súlyos költségtúllépések, gazdasági és társadalmi károk: minden kandidáló városban vitatéma az olimpia, csak nálunk nem.

 
 
 

Az olimpia elleni kampány is hozzájárult Róma új polgármesterének megválasztásához
- Egyre több város vonja vissza a pályázatát a társadalmi nyomás miatt
- A nagy multik csapdájában vergődik a Nemzetközi Olimpiai Bizottság
- Beszélgetés Helen Jefferson Lenskyj ausztrál olimpiakutatóval
.


„Az olimpia luxus, melyet Róma nem engedhet meg magának” – hangsúlyozta Virginia Raggi főpolgármester-választási kampánya során. A stratégia be is jött az Ötcsillag Mozgalom jelöltjének: vasárnap történelmet írva első nőként, 37 évesen választották meg az Örök Város élére. Bár a humorista Beppe Grillo pártjának színeiben induló jogász a politikai elitet kritizáló szónoklatainak és a valóságban nehezen kivitelezhetetlen ígéreteinek köszönhette a népszerűségét, az ötkarikás rendezvény költségvetésével kapcsolatban igazán racionálisan viselkedett.

„Az olimpiák mindig pluszköltségekkel zárulnak, amelyet végül a rendező városnak kell állnia. Rómának 13–16 milliárd eurós (4–5 ezermilliárd forintos) adóssága van, emellé nem tud még 1 milliárdot vállalni (315 milliárd forint)” – érvelt többször is. Ahogy azt is megígérte, hogy ha megválasztják, népszavazást ír ki a pályázatról.


Átok ül rajta

A szóban forgó olimpia éppen az, amelyre Budapest is pályázik. Viszont úgy tűnik, a 2024-es nyári játékokon átok ül, mert egyre több város hátrál ki a versenyből. Tavaly januárban a bostoniak még több mint a fele szívesen adott volna otthon a világraszóló sporteseménynek. De két hónappal később a visszájára fordult ez az arány, és a nemek már a 60 százalékhoz közelítettek. A pályázatot végül be sem adták, mert a társadalmi nyomásnak engedve Marty Walsh polgármester júliusban megtagadta annak a dokumentumnak az aláírását, amely garantálta volna a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) számára, hogy Boston minden pluszköltséget fedez. Majd szeptemberben jött az újabb pofon, mikor Toronto első embere, John Tory az utolsó pillanatban jelentette be, a kanadai város sem száll versenybe az olimpiáért. Az érvek között szerepelt többek között az is, hogy a pályázat önmagában 60 millió dollárba kerülne.

Noha Hamburg jelentkezett a tenderre, novemberben népszavazást tartottak, ahol a német olimpiai bizottság legnagyobb meglepetésére a polgárok 52 százaléka ellenérzését fejezte ki a költséges gigarendezvénnyel szemben. A német város kiesésével csak Budapest, Párizs, Los Angeles és Róma maradt versenyben a rendezés jogáért, de a múlt vasárnapi főpolgármester-választás fényében könnyen lehet, hogy utóbbi is kiszáll a ringből. Bár februárban a rómaiaknak 66 százaléka szimpatizált többé-kevésbé az olimpia ötletével, és az országos átlag ennél is magasabb, 77 százalék volt, a bostoni tapasztalatokból ítélve könnyen ellenkezőjébe csaphat át a közvélemény. Erre utal Virginia Raggi megválasztása is.


Túlvállalják magukat

„Főleg anyagi okokból szkeptikusak az emberek az olimpiával kapcsolatban. A korábbi tapasztalatok miatt már nem dőlnek be annak, hogy a sporteseményt majd finanszírozni lehet a közvetítésekből és szponzorok támogatásaiból, és még pénzt hoz a gazdaságnak” – nyilatkozta lapunknak Helen Jefferson Lenskyj, a torontói egyetem professzora. Az olimpiákkal kapcsolatos társadalmi ellenállásról számos könyvet és tanulmányt publikáló kutató szerint az emberek pontosan tisztában vannak azzal, hogy „a jobb közlekedési infrastruktúra és az új sportlétesítmények nem az égből hullanak alá, hanem az államnak kell a zsebébe nyúlnia”. Az ausztrál szakember a sydneyi olimpiát hozta fel példaként, ahol a költségeknek végül a felét állták az adófizetők.

Az oxfordi egyetem munkatársai a londoni olimpia után vontak mérleget az 1960 és 2012 között megrendezett olimpiák tervezett és valós költségei között. A kutatók csak a sporttal kapcsolatos kiadásokat vették számításba, tehát a tömegközlekedés- vagy az úthálózat-fejlesztésekkel nem kalkuláltak. Az eredmények így is megdöbbentőek lettek. Egy nyári olimpián átlagosan 252 százalékkal lépik túl a keretet, míg a téli versenyeken 135 százalékkal. Előbbiek történetének legtakarékosabb szervezői a kínaiak voltak, ugyanis 2008-ban Pekingben mindössze 4 százalékkal haladták meg a sporttal kapcsolatos kiadások az eredetileg tervezett költségvetést.

A negatív csúcsot pedig Montreal tartja, ahol 1976-ban kis híján 8-szor annyit (796 százalék) kellett végül fizetni, mint eredetileg gondolták. Mindent egybevetve azonban Szocsiban volt minden idők legdrágább (téli) olimpiája, a teljes mérleg 55 milliárd dollárra (15 ezermilliárd forint) rúgott. A pekingi (nyári) olimpia összesen 42 milliárd dollárba (11,7 ezermilliárd forint) került, míg a már jelentős infrastruktúrával rendelkező London megúszta 11 milliárddal (3 ezermilliárd forint), Rio de Janeiro jelenleg a 17 milliárd dollár (4,7 ezermilliárd forint) felé tart, ami már most 179 százalékkal több, mint amennyit a pályázat beadása idején terveztek.


Társadalmi ellenállás

„Az olimpiát rendező önkormányzatnak és a kormánynak azt is figyelembe kell vennie, hogy ha az olimpiába öntik a pénzt, akkor másra, főként az oktatásra és az egészségügyre nem jut majd támogatás” – figyelmeztet Helen Jefferson Lenskyj. Az olimpiát támogatók tábora világszerte azzal érvel, hogy az infrastruktúra fejlesztése a lakosságnak is előnyére válik. Az ausztrál professzor szerint ebben csak kevés igazság van. „Bár a tömegközlekedésen gyakran javítanak, ezek rendszerint csak a turisták érdekét szolgálják. Jellemző, hogy a reptér és a város közti összeköttetést erősítik meg” – mondta.

De sok ellenzőnek nemcsak anyagi kifogásai vannak, hanem az emberi jogi, társadalmi vagy környezetvédelmi kérdések is aggasztják. „Mikor egy város olimpiát rendez, bizonyos hátrányos helyzetű társadalmi csoportok sorsa még rosszabb lesz.

Például korlátozzák a hajléktalanok szabad mozgását, és sokszor az olimpia után sem térhetnek vissza, mert a politikusok kapva kapnak az alkalmon, hogy kiszorítsák őket” – magyarázta a szakértő. Rio külső részein az elmúlt öt évben családok százainak rombolták le a házait. Bár ezek a legegyszerűbben csak nyomornegyednek fordítható favelák viskói voltak, a kormány ígéreteivel ellentétben nem kapott mindenki szép új házat cserébe. A nagy sportesemények abból a szempontból is növelik a társadalmi egyenlőtlenségeket, hogy kizárják a szegényeket a látványosságokból.


A NOB hibája?

„A zsűri nem írja elő, hogy 10 millió dollárt kell költeni egy futballpályára, 15 milliót egy úszómedencére. De a pályázók nagyon jól tudják, hogyha nem tesznek ígéretet az olimpiai sztenderdeknek megfelelő létesítményeket építésére, az rontja az esélyeiket” – magyarázta Helen Jefferson Lenskyj, aki szerint az egyik legnagyobb probléma az, hogy ellentmondásos a NOB gyakorlata. Mert elvileg szeretik az olyan pályázatokat, ahol a már meglévő létesítmények használatát ígérik kisebb felújításokkal, hiszen az garantálja, hogy minden időben kész lesz, és kevesebb környezeti terhelést okoz. (Összehasonlításképpen: a már kiépült infrastruktúrával rendelkező Londonban a nyitóceremónia előtt egy évvel a munkálatok 90 százaléka befejeződött, míg tavaly Rióban csak 10 százalékkal voltak készen.) Ugyanakkor a nyertes pályázatok vizsgálatából kiderül, a leggyakrabban azoknak adják a rendezés jogát, akik vadonatúj dolgokat ígértek.

„Az NOB-ot alapvetően nem érdekli, a nyertes kijön-e a pénzből, mivel a kormányok garantálják, bármekkora deficitet finanszírozni fognak. A kormány támogatása a döntő: ha az megvan, remek esélyeik vannak a pályázatra” – mondta a kutató.

A másik döntési szempont pedig az, mit akarnak a nagy szponzorok. Sokan érvelnek amellett, hogy a fejlődő országoknak nem lenne szabad olimpiát rendeznie, mivel túl nagy társadalmi és anyagi áldozatokat követel tőlük a világverseny. A multinacionális nagyvállalatok viszont éppen ezekben a fejlődő országokban akarják megvetni a lábukat.

„Új fogyasztókra vadásznak, így nem áll érdekükben, hogy újra Los Angelesben, Sydneyben vagy Londonban tartsák a játékokat. Nyugaton már uralják a piacot, de abban bíznak, hogy ha, mondjuk, mindenhol egy bizonyos futócipő reklámját látják majd a brazilok, az megdobja az előadásokat.

A NOB meg függ tőlük, így kaphatta meg Peking, Rio és kisebb részben Szocsi is a rendezés jogát” – hangsúlyozza Helen Jefferson Lenskyj. A kutató állítja: a NOB tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Riónak komoly problémái vannak a költségvetéssel és a közbiztonsággal is, de engednie kellett a szponzorok nyomásának, akik Latin-Amerikában szerették volna a világversenyt.


Rendezzék a diktatúrák

Hasonlóan idealisztikus ötlet, hogy minden pályázó városban tartsanak referendumot arról, akarják-e a polgárok vállalni a költségeket. Már csak azért is, mert ahogy minden politikai kampányban, itt is a pénz számít. „Vancouverben azért nyerhetett az igenkampány, mert komoly anyagi háttere volt. Míg egy igen szavazatra nagyságrendileg 10 dollárt költöttek, az ellentábor jóval szerényebb forrásai miatt csak 10 cent jutott egy nemre” – hangsúlyozta a torontói egyetem professzora.

A már kiépített infrastruktúrával rendelkező városokban nagyobb a fogadókedv. A Los Angeles-iek körében 80 százalék felett áll a támogatottság, a különböző kutatások 81, illetve 88 százalékos egyetértést mértek, míg a franciák 65 – ezen belül a párizsiak 67 – százaléka lenne szívesen házigazda. A magyarokat utoljára decemberben kérdezte meg a Medián: ekkor a budapestiek 53 százaléka utasította el a rendezés ötletét.

Az úgynevezett illiberális demokráciákban viszont nemhogy nem kérdezik meg az embereket arról, akarják-e az olimpiákat finanszírozni, de még lehetőségük sincs arra, hogy elszámoltathassák a döntéshozókat. „Sydneyben sokan elégedetlenkedtek a megugrott költségek miatt, de nem volt mit tenni. El lehet ezután képzelni, mekkora volt a transzparencia Pekingben vagy Szocsiban.

Oroszországban még az sem érdekelte a kormányt, mi lesz a létesítményekkel az olimpia után. A lényeg az volt, hogy Putyin barátainak üzlete legyen” – mutatott rá a kutató, aki szerint a NOB szempontjából igaza van azoknak a cinikus megjegyzéseknek, miszerint „a diktatúráknak érdemes a rendezés jogát adni, mert bár nem törődnek sem az elszámoltathatósággal, sem az emberi jogokkal, minden szépen kész lesz időre.”

Athénnak kétszer is sikerült az országot a csőd szélére sodornia az ötkarikás játékokkal. 1896-ban 585 ezer drachmára tervezték az első modern olimpia költségvetését, de a végösszeg 3,74 millióra rúgott.
A kormányt és tornát is az mentette meg, hogy Georgiosz Averoff üzletember 920 ezer drachmát adott a Kr. sz. e. 330-ban épült pánathéni stadion felújítására. Bár csak 4,6 milliárd dollárt (1,2 ezermilliárd forint) vallottak be hivatalosan a 2004-es olimpia költségeire, a valóságban ennek háromszorosát áldozták a világméretű sporteseményre. A görög gazdaság krónikus versenyképtelensége, az alacsony adózási morál és a túlságosan kiterjedt állami szektor mellett az olimpia túlzott költségei vezettek a máig tartó gazdasági válsághoz.
A helyzetet különösen szomorúvá teszi, hogy az olimpiára épített sportlétesítmények jelentős részét és az olimpiai falut azóta sem használják.
Képünkön egy elhagyatott athéni olimpiai helyszín

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!