- Senki nem oldja a gyakran az életüket kockáztató artistákat fojtogató feszültséget

- A jó bohóc nem rémalak, hanem életvidámságot sugárzó művész

- Beszélgetés Sz. Látó Judit lelki segítővel, aki a cirkuszra specializálódott

 
Sz. Látó Judit lelki segítő

A fehér kesztyű ujjait hússzaggató karmok szakítják át, a bíborra festett száj egy jóllakott vámpíré is lehetne – Stephen King „Az” című könyve mozis adaptációjának címerfigurája egy rémbohóc. És bizony, az életben is divat lett „rémbohóckodni”, például 2016 őszén az Egyesült Államokban sok tucat olyan ügyben nyomozott a rendőrség, amikor a bohócok hozták a sikítófrászt utcán sétáló, játszó gyerekekre. Úgy tűnik, szép lassan örömkatalizátorból félelemfaktorrá torzulnak a kifestett, gyakorta krumpliorrú nevettetők. Ebben – ha jóval kisebb részben is – ők maguk is hibásak. Sz. Látó Judit szerint egy bohóc, pontosabban egy jó bohóc nem rohanhatja le a gyerekeket, nem tukmálhatja rájuk magát – éreznie kell, mikor kész elfogadni közönsége. És ez sokszor hibádzik. Például, ha egy apuka úgy „rendezi el a családját” a nézőtéren, hogy mindenkit beültet, ő pedig a sor szélén (vagy az ahhoz legközelebb eső székben) foglal helyet, az azt üzeni, hogy a családfő paternális modellben gondolkodik, amiben ő parancsolóvédelmező.

Ebben az esetben a bohócnak előbb az apukát kell „megvennie”, és ha sikerült, akkor szabad az út a gyerekek szívéhez lelkéhez is. Szóval, ha úgy tetszik, a bohóc egyfajta pszichológus Sz. Látó Judit szerint.


Nincs levezetés

Judit autentikus forrás, hiszen maga is a „krumpliorrú nevettetők rendjének” tagja, Duda néven. Ezenkívül hivatásos lelki segítő (ami nem összekeverendő például a gyorstalpalón elsajátítható coachsággal – lásd keretes írásunkat). Utóbbi hivatása így már kétszeresen köti a cirkuszhoz.

Egyrészt szeretné, ha a bohócokra nem mint mázolt szörnyekre tekintenének, másrészt szívesen segítene artistáknak feldolgozni az őket érő stresszt (legyen szó félelemről vagy örömről). Ugyanis bármilyen furán hangzik, senki nem gondozza azok lelkét, akik naponta (olykor kétszer is) kockára teszik az életüket. Egyszerűen nincs kivel levezetniük a feszültséget – gyakorta még egy átlagembernél is rosszabb helyzetben vannak. Példának okáért, ha egy artistapár (cirkuszi művészek között gyakori a belsős házasság) úgy istenigazából összeveszik, akkor sem tombolhatják ki magukból az indulataikat, ugyanis mindig nyakukon a fellépés, ahol száz százalékban egymásra kell összpontosítaniuk, nem kockáztathatják, hogy bármelyikük sérül holmi „durcázás” miatt. És a helyzet akkor sem kevésbé összetett, amikor a hírek arról szólnak, hogy egy tizenhat éves fiúnak eltört a lábszárcsontja tavaly novemberben – alig egy hónappal azután, hogy csapatával 2016 októberében aranyérmet nyert az Európai Ifjúsági Cirkuszfesztiválon. A hivatalos magyarázat szenvtelen: rosszul érkezett meg egy szaltóból, ezért történt a baleset.


Gyakran egyedül


Egy lelki segítő első kérdése viszont az, miért landolt hibásan az ifjú artista (és nyilván nem a technikai részletek érdeklik).

Inkább azt próbálja feltérképezni, miképp dolgozta fel – ha ugyan – a sikert az ifjú artista, miképp változott a viszonya társaival, illetve miképp éli meg, hogy a fesztiválsiker nyomán előadásról előadásra felléphet a Fővárosi Nagycirkuszban, ahol több száz szem tapad rá. És persze a legfontosabb kérdés, hogy hogyan heged a baleset okozta lelki seb: kísérti-e még álmaiban a sérülés, ott lüktet-e koponyájában a félelem minden alkalommal, amikor ugrani kell? Cirkusztörténelmileg úgy alakult, hogy artistadinasztiák nemzedékei adták át egymásnak a tudásukat, legyen szó a közönség igézéséről, a technikai nüanszokról vagy éppen a lélektúlélésről.

Az utóbbi években azonban egyre kevesebb diák érkezett az artistaképzőbe a cirkuszfamíliákból, legtöbbjük vidékről jön, átlagos családból, így aztán duplán egyedül van a városban és az iskola különös világában.

Sz. Látó Judit azt szeretné elérni, ha állandó lelki társa lehetne az artistáknak (növendékeknek és porondéretteknek egyaránt). Ha úgy tetszik, egyfajta artistasuttogó lenne. Ha sikerül a terve, nem lesz könnyű dolga, ugyanis egy kvázi ismeretlen területet kell bemozognia – a cirkusz világának lelki problémáiról gyakorlatilag nincs szakirodalom. Amikor szakdolgozatát írta – ebben egyébként nemcsak a művészekre nehezedő nyomás milyenségét próbálja feltérképezni, hanem azt is, miképp hat a cirkusz a nézőkre, így a címe: A cirkuszművészetben rejlő mentálhigiénés eszközök –, szembesült a forráshiánnyal. Úgyhogy ha terve valóra válik, akkor többé-kevésbé egyedül kell kidolgoznia a módszertant. Ezt a kihívást fejeli meg, hogy Brüsszelben dolgozó férje okán viszonylag sok időt tölt az EU fővárosában.

Persze a távolság technikailag áthidalható, a kérdés az, hogy sikerül-e a különböző kommunikációs eszközök segítségével bizalmi légkört teremteni.


Miben segít a segítő?

A mentálhigiénés, prevenciós specialista, ha úgy tetszik, a pszichológus előtti lépcsőfok. Főiskolai diplomája birtokában a mentálisan egészséges, de problémákkal küzdő emberekkel foglalkozik, megoldásokra vezeti rá őket. Amikor pedig egy segítő beszélgetés után úgy érzi, hogy többre van szükség, akkor célirányosan pszichológushoz, pszichiáterhez irányítja ügyfelét. De alapvetően gondolkodni segít nekik.

Így a lelki segítőket a pszichológusszakma is elfogadja, ellentétben a coachokkal, akik gyorstalpalón szerzik képesítésüket.
 


Brüsszeli élete okán egy másik célcsoportja is akad Juditnak: a kint élő bürokrata- és politikusfeleségek.

Akik gyakorta úgy érzik, aranykalickában vergődnek. Ám ezt magukba zárják, mivel úgy gondolják: egyedül ők élik meg ilyen rosszul a kinti létet. De nem.


„Úgy születtem, hogy imádom a bohócokat, bohócos tetkóm is van.”

Címkék: portré

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!