Hatvankilenc napig még soha egyetlen bányász nem raboskodott a föld mélyében, de ami Latin-Amerika egyik legszilárdabbnak tekintett demokráciájában, jó GDP-növekedési ütemmel – az ezredforduló óta évi 3,7 százalék – dicsekedő országában a héten és az elmúlt hónapokban történt, az több szempontból is páratlan.
A Phoenix kapszula civilizációnk egyik maradandóan szép és évezredeken átívelő mondájának szellemében mentett meg 33 emberéletet, hiszen utóbb a San José-i réz- és aranybánya munkásai elmondták, hogy odalent már a halálra készültek, főként az alatt a 17 nap alatt, amíg nem sikerült kapcsolatot teremteni a külvilággal. Amely ettől kezdve határtalanná bővült, hiszen tévénézők százmilliói figyelték az odalentiek szigorúan beosztott életét és a fentiek hitét, kételkedő készülődését, szüntelenül megújuló reményét. A globális hálózatok megmutatták, mire képesek, s egyszersmind cáfolták a médiapolitikai közhelyet, hogy csak a rossz hír a jó hír. Egymilliárdan nézték világszerte a bányászmentést. Az extatikus ujjongás a 33-ak megmenekülésének szólt. Szegény és gazdag, fehér és indián egyaránt osztozott az örömben, amely nem ismert határokat. Semmilyen értelemben. A szocialista bolíviai elnök, Evo Morales – a lent rekedtek között volt egy bolí viai is – a jobbközép, milliárdos Piñera chilei államfőnek azt találta mondani, „nem tudom, miként fogjuk mindezt viszszafizetni”. A nehéz politikai örökséget és földrengések rémisztő emlékeit is magával cipelő ország most szinte „hightec” nemzetként mutatkozott meg a világ előtt. Nem utolsósorban a számottevő amerikai segítség jóvoltából. Az általános örömujjongásban Piñera azt ígérte, egy évtized múlva Chile lehet Latin-Amerika első országa, amely leküzdi a szegénységet. Mintha Kennedy egyik híres beszéde járt volna a fejében: ha egy szabad ország nem tud segíteni a sok szegényen, akkor a kevés gazdag megmentésére sem képes. Ilyen telhetetlen az emberi természet; a sok csodához, amelynek csak köze lehetett a transzcendenciához is, újabbat kíván. De egészen földközelben maradva: vajon a 33-ak minden meghívás kitüntetés, jutalom, ünneplés ellenére élhetik-e majd a maguk hétköznapi életét? Mert egyikük azt találta mondani, „csak egy bányász vagyok, nem művész”.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!