Rostás Árpád nem adja fel. Már negyedszer hív fel telefonon, hogy elmesélje, még mindig nem jött össze a pénz a gyerekek kerecsendi utaztatására. „De már nem sok hiányzik; ha esetleg beférne a riport a karácsonyi számba, akkor biztosan összejönne.” Először egy rádiófelvételen találkoztunk, valamikor októberben. Akkor mesélt először a kerecsendi tervről. Tele volt energiával, lelkesedéssel.

Összeismerkedett egy kerecsendi emberrel, aki el tudná intézni, hogy a mónosbéli gyermekotthonból huszonnyolc állami gondozott gyermek néhány napig kedvezményesen lakjon egy helyi panzióban. „Ha van valami, majd jelentkezem” – ígérte. Novemberben még beszéltünk néhányszor, december elején pedig már büszkén jelentette: majd’ kétszázezer forint jött össze, és most már biztos, hogy mennek Kerecsendre. Jó volna, ha lemennék, mert akkor látnám az örömet a gyerekek arcán. Persze nem sikerült lemennem, de Árpád nem haragudott.

Küldött egy tucat fényképet, rajtuk terített asztalok, sugárzó arcok. Aztán a biztonság kedvéért felhívott, hogy megkaptam-e, és mit szólok hozzájuk? Mellesleg megemlítette, hogy a mónosbéli gyerekekkel egy kápolnát épít majd, olyan szépet, hogy mindenhonnan a csodájára járnak. „És azt se hagyja ki, hogy a somogyvári állami gondozott gyerekekkel én újítottam fel a kastélyt. Arra is azt mondták, hogy lehetetlenség, de mi megcsináltuk!”

Rostás Árpád nem adja fel. Általában nem adja fel. Nem az a fajta ember. Pedig a Jóisten nem hordozta a tenyerén. Árva gyerek: Kaposváron született 1962-ben, édesanyja azonnal lemondott róla. Nevelőszülőkhöz került, majd a nágocsi Móra Ferenc nevelőotthonba. Aztán megint nevelőszülők és újra Nágocs. Évekig várta, hogy egyszer majd érte is eljön az anyukája, és hazaviszi. Legalább karácsonyra. De sosem jött. Egyszer – talán éppen karácsonykor – belopózott a falu templomába. Felnézett a keresztre feszített fa Krisztusra, és egy pillanat alatt megváltozott az élete. Beleszeretett a fába. Amikor megkérdezték tőle, mi akar lenni, azt mondta: hintókészítő. Ám mivel arra akkoriban nem volt jelentős kereslet, asztalosnak tanult.

De nem érdekelték a könnyű építkezések vagy a beépített szekrények. A szúette faholmikért rajongott, éppen olyanokért, amilyet a nágocsi templomban látott. A szakmát a legjobbaktól tanulta. Volt, akihez egyszerűen beállított, és addig kérlelte, amíg oda nem vette tanoncnak. Volt, hogy csűrben, istállóban aludt, pénzt alig keresett. Amikor már szinte mindent megtanult, rájött, hogy nincs pénze saját műhelyt nyitni. Így lett vándorasztalos.

„Nem haragszom én a szüleimre, valahol nekik köszönhetem, hogy ez lett a szakmám. Mert ha nem állami gondozásban növök fel, talán soha nem lesz belőlem az, aki ma vagyok” – mondja. Az ügyes fiatalembert kézről kézre adták. Dolgozott kastélyokban, templomokban. Nemigen érdekelte, hogy fizetnek-e neki vagy nem, tapasztalni akart. Megismerni a fát. „A fa ajándék, melyet az ember élete szépítésére kapott a természettől” – mondogatta.

Alig múlt 30, amikor egy kastély felújításán dolgozott. A tudós restaurátor urak a kastély gyönyörű, de korhadt falépcsőjét lebontásra ítélték.

Ő azonban azt mondta: képes megjavítani, és ha őt bízzák meg a munkával, a lépcső szebb lesz, mint új korában. A munka el is készült, de Rostás Árpádot soha nem fizették ki. Azt mondták: nincs szakképesítése, se cége, amelyik számlát adhatna a munkáról. (Az esetről Gyarmathy Lívia készített dokumentumfilmet, A lépcső címmel. Az ismert rendező a kastélyról forgatott, de teljesen lenyűgözte a „különös sorsú asztalosmester, az apátlan-anyátlan cigány gyerek kálváriája” – ahogy a korabeli ismertetőben írta.) A csalódott fiatalember fogta magát, hátára vette a szerszámait, és meg sem állt Franciaországig. 1996 és 2004 között bejárta Nyugat-Európát. Sehol nem kértek tőle papírt, de mindenhol megkövetelték a próbamunkát. Így dolgozhatott a Louvre-ban és a versailles-i kastélyban is. Több mint 200 kastélyban és templomban restaurált padlókat, plafonokat, régi bútorokat. Egy csúnya baleset miatt kellett hazajönnie. Hat méter magasról leesett és összetörte magát. Mire meggyógyult, már itthon is keresni kezdték a sokat látott szakembert. Dolgozott a Magyar Tudományos Akadémia és s Parlament épületében, de számos vidéki kastély és kúria bútorainak restaurálásában is részt vett. 2011-ben óriási megtiszteltetés érte: Magyar Örökség díjat kapott.

Egy évvel később pedig Prima Primissima díjra is felterjesztették, amit egy rasszista megjegyzés miatt visszautasított. Azt mondta: semmilyen díj nem ér neki annyit, hogy egy ilyen nemes kezdeményezést bárkik bemocskoljanak. „Ma már elmondhatom, akkor nemigen akartam: azt mondták, egy tanulatlan cigányember miért kapjon ilyen nagy díjat, amikor tanult, okos emberek is ott vannak a jelöltek között?”

Egy vándorasztalos nem dolgozhatna kevésbé romantikus helyen, mint az a pestlőrinci hodály, ahol Rostás Árpád műhelyt bérel. Az egykor prosperáló asztalosüzem ma felszámolás alatt van, de még működik. „Ha sikerül, itt egy bentlakásos iskolát indítunk állami gondozott gyerekeknek” – mondja, de a műhelyben dolgozó öreg szakik csak csóválják a fejüket: ebből már semmi se lesz, nemhogy iskola. De Rostás Árpád csak mosolyog, miközben egy ősrégi karosszékbe próbál életet lehelni. Vannak neki ennél merészebb álmai is. „A cigányságnak akarok mindenekelőtt példát mutatni. Mert úgy telt el a húsz év, hogy a cigány kisgyerek csak azt látta, az apja nem dolgozik, nincs munka. Én tudom, hogy a cigányok is dolgoznának, ha lenne mit. Adót is fizetnének meg tb-t – mondja, miközben a saját receptje alapján összeállított páccal keni a széket. – Össze kellene már fognunk, magyaroknak, cigányoknak, mindenkinek.”

Rostás Árpád sosem adja fel. Fáradhatatlan álmodozó. Mostanában nem halmozzák el megrendelésekkel, de a műhely sarkában mutat néhány csiszolt fadarabot. Ebből lesz a pápa trónja. Már egyeztetett a Vatikánnal is, és mihelyst elkészül, útnak indítja a műremeket. Hogy fog-e benne ülni a pápa? Az nem is számít, a lényeg, hogy tudja: ezt egy magyar ember csinálta neki. De nem is ez a legnagyobb terv. Hanem a nágocsi katedrális. Fából lesz, és minden évszakban másik ajtón lehet majd bemenni. Az állami gondozott gyerekekkel fogja megépíteni, akiknek így szakmájuk és munkájuk is lesz.

-----------------------

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!