Nagy-Britannia kilépését az Európai Unióból jó néhányan az évtized lehetőségének tartják, melynek segítségével alapjaiban meg lehet majd reformálni az európai integrációt. Közöttük van Orbán Viktor is, pedig a júniusi referendum következtében a miniszterelnök legerősebb szövetségesét vesztette el a nemzeti szuverenitásért vívott harcban. Akkor még úgy látszott, komoly taktikai hiba volt mindent feltenni az örök bajkeverő Londonnal kötött barátságra, hiszen a nagyhatalom támogatásával még el lehetett képzelni, hogy ismét a nemzetek Európája felé veszi az irányt az európai integráció. Nagy-Britannia kilépésével viszont vezető nélkül maradt a mozgalom. De csak egy időre, mert Orbán örömmel jelentkezik erre a feladatra.
A Népszabadság szerdai száma bennfentes információkra hivatkozva arról számolt be, hogy a miniszterelnök legfőbb álma jelenleg az, hogy a sikeres kvótaügyi népszavazás után kikényszerítse az EU alapdokumentumának, a Lisszaboni Szerződésnek a módosítását. A tagállamok számára egyelőre kötelező az egymás iránti szolidaritás és lojalitás, és az uniós jog felülírja a nemzeti normákat. Orbán viszont szerződésbe akarja foglalni, hogy a nemzetállamok bevándorláspolitikája előbbre való a közösségi jognál. Ezzel Orbán „végleg ki akar lépni az uniós politika nagyszínpadára”, hogy a neve úgy vonuljon be a történelembe, mint akinek sikerült a nemzetállamok Európája felé fordítani az integrációt.
Viszont ez a törekvés is azt mutatja, Orbán alapjaiban nem érti az Európai Unió működésének logikáját, mikor egyik szavával a közös európai hadsereg felállítására buzdít, míg a másikkal nemzeti bevándorláspolitikát követel. Hiszen az áruk, személyek és szolgáltatások szabad mozgását biztosító schengeni övezet, az unió külső határainak hatékony védelme és az egységes bevándorlás- és vízumpolitika mind-mind összefüggenek. Nem lehet ízlésünk és belpolitikai céljaink szerint az egyiket közösségi szinten szabályozni, a másiknál pedig nemzetállami szintre delegálni a döntéshozatalt, mert akkor az egész rendszer összeomolhat.
Orbán történelmi álmainak megvalósulásához azonban szükség lenne arra is, hogy a többi tagország beleegyezzen a változtatásba. Mind a 26, ugyanis az alapszerződést csak egyhangúlag lehet módosítani – vagyis, ha csak egy ország is nemet mond, akkor minden marad a régiben. Vagyis, ha lennének is Orbánnak szövetségesei, akkor is nehéz lenne az összes miniszterelnököt és államfőt meggyőznie az igazáról, különösen például a menekültválságban szolidaritást sürgető görög, olasz és német vezetőket. De az elmúlt évek pökhendi kijelentései és vállalhatatlan politikai lépései miatt a visegrádiakat leszámítva nincsenek szövetségesei.
Olyannyira nincsenek, hogy még azok sem hajlandóak együttműködni vele, akik amúgy hasonló gondolatokat forgatnak a fejükben. A múlt heti pozsonyi csúcs előtt Paolo Gentiloni olasz külügyminiszter írt cikket egy védelmi célokat szolgáló schengeni övezet létrehozására.
Majd a francia és német szaktárcák támogatásával a zsebében az unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, Federica Mogherini szólította fel a héten a tagállamokat arra, hogy aktiválják az állandó és strukturált biztonsági és védelmi együttműködés eddig csak papíron létező lehetőségét. Ebben nem kell minden országnak részt vennie, csak azoknak, amelyek hajlandóak rá. Vagyis az európai biztonságpolitika is kétsebességessé válna, és az első körben nagy valószínűséggel nem lenne helye a szelektív szolidaritás elvét valló Magyarországnak.
Orbánnak csak akkor lehet esélye arra, hogy valamilyen nagyszabású európai változás élére állhasson, ha jövőre ismét Nicolas Sarkozyt választják Franciaország elnökévé. Ugyanakkor ebben a képletben rengeteg az ismeretlen tényező: először saját pártjában, a Republikánusok között kell Sarkozynek diadalmaskodnia, majd 2017-ben az elnökválasztást is meg kell nyernie. De ha mindez sikerül, Sarkozyben sok, Orbánnak tetsző lehetőség lapulhat, mivel a francia politikusnak évtizedes tapasztalata van abban, hogyan játssza ki az emberek félelmeit a saját javára, és szedje el a szavazókat a szélsőjobbtól.
Már a 2000-es években belügyminiszterként is keménykezűségével alapozta meg a hírnevét, és a taktika annyira bejött neki, hogy egy év alatt 43-ról 59 százalékra tornázta fel a tetszési indexét, amivel 2003-ra ő lett a legnépszerűbb kormánytag. A jól bevált receptet elnöksége alatt is folytatta, például a kelet-európai romák látványos kiutasításával, akik a retorika szerint veszélyt jelentettek a közrendre és -biztonságra. Vagy épp a hírhedt burkatörvénnyel, amely megtiltotta a teljes arcot elfedő muszlim ruha viselését a köztereken. Ez 2010-ben körülbelül olyan jelentős probléma volt Franciaországban, mint ma a migránsok jelentette terrorveszély a BAZ megyei Taktaszadán: a 65 milliós államban legfeljebb 1900 nő viselt ilyen öltözéket.
A visszatérésre készülő Sarkozy nem változtatott a jól bevált taktikán, és ma már arról beszél, hogy a francia identitás van veszélyben, és az a francia, akinek az ősei gallok, vagy legalább úgy beszél és viselkedik, ahogy a franciák. Totális háborút ígér az iszlamista terrorizmus ellen, és a francia bevándorláspolitikát is megreformálná. Például nem kaphatna állampolgárságot az, akinek a szülei elítélt bűnözők voltak.
Orbán számára viszont az a gond, nem valószínű, hogy a szupersztárok egójával megáldott Sarkozy hajlandó lesz a magyar miniszterelnök kottájából játszani. Ha vissza is térne nagy elődjének, Charles de Gaulle-nak a nemzetállamok Európája gondolatához, akkor biztos nem engedné, hogy Orbán ellopja előle a show-t.
Elfogadhatatlannak tartja Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke, hogy vallási alapon válogassanak az uniós országok a menekültek között. „Előbb az emberélet, és csak utána a vallás” – szögezte le csütörtökön. A Bizottság elnöke arról is beszélt, hogy a szolidaritás logikáját követve nagyobb szerepet kell vállalnia a határok védelmében azoknak az országoknak, amelyek nem tudnak részt venni a menekültek elosztásában.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!