Henrik Ibsen: Rosmersholm, Rózsavölgyi Szalon

 

Az ember csak hiszi, hogy a világ változik, sőt halad, netán még fejlődik is. A történelmi evolúció mintha nem egyenletesen előre menetelne, hanem körkörösen, rossz esetben lefelé tartó spirálban ismétli, vagyis inkább termeli újra önmagát. Ebből a nézőpontból valahogy sokkal emészthetőbb a jelen – ha egy tűpontos hitelességgel Ibsent játszó darab minden ötödik mondata a rájátszás csírája nélkül is aktuális áthallásokat eredményez, akkor az ember nem tud nem elgondolkodni azon, hogyan is van ő ebben a fura, egyre abszurdabbnak érzett világban. És akkor rájön, hogy pont úgy, ahogyan 100 (meg 200 meg 300) éve voltak az emberek. Annyi különbséggel, hogy Ibsennél például senki sem nyer, és bizony vannak olyanok, akiknek mindent elölről kell kezdeniük.

A Fesztbaum Béla rendezte darab – ő maga játssza az ifj. Rosmert is – annak ellenére, hogy a bűnök és a bűntudat sötét és végig sejtelmes, egyetlen pillanatig nem egyértelmű, sokszor karcos bugyrain keresztül cibálja magával a nézőt, minden pillanatában élvezet. Talán, mert amikor az áthallásokkal vagy egyszerűen csak egy-egy hatásszünettel kimondott mondattal vagy az olykor kissé túlkarikírozott színészi játékkal megkínálja a nézőt egy-egy zsákbamacska-bonbonnal, az addig ott marad a szájban, azt addig ízlelgetheti a közönség, amíg nem jön a következő „aha-cukorka”.

Szédítően ibseni és mégis mai az egész. Ahogyan a Rebekkát alakító Láng Annamari mondja: „A szereplők kimondanak egy mondatot, és a mondat alatt ott a szédítő mélység, mi ezt pontosan tudjuk, de a néző csak gyaníthatja vagy összerakhatja magában. A bizonyosságot, az igazságot nem szabad játszanunk. A szereplők sok mindent maguknak sem vallanak be: felülviselkedik az egész életüket. És amikor valaki egy pillanatra megpróbál őszinte lenni, veszélybe kerül.”

A szó szerint keretbe (lényegében ennyi a díszlet, egy nagy üres képkeret, ami előtt zajlanak az események) helyezett szituációk akkor ütnek a legnagyobbat, amikor kilógnak, amikor a szereplők egy-egy pillanatra meglógnak a keretből. A Krollt alakító Gyabronka József is akkor a leghatásosabb, amikor hátrálni kényszerül. Amikor szembesül vele, hogy a vehemenciája nem egyensúlyozza ki a pitiánerségét. Most, a választások után talán még hangosabban szólnak Ibsen Rosmer szájába adott szavai: „Én azokkal tartok, akik szabadságot akarnak. Én nem csatlakozom egyik harcoló félhez sem. Meg fogom próbálni minden oldalról magam köré gyűjteni az embereket. Ennek a célnak akarom szentelni az egész életemet, hogy megteremtsem ebben az országban az igazi demokráciát.” De vajon lehet-e, ha tisztázatlan a múlt? Vajon hányan merik követni őt?

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!