Négy éve szinte mindennap lufikat árul a Nyugatinál. Kőrösmezey Dávidot barátai csak dr. Luficiusznak becézik. A színes, felfújatlan ballonokat táblákba szedi és magára aggatja – fontos a testkontaktus az áruval: a fiú ugyanis egyáltalán nem lát. Kiül a pályaudvar elé, és ha nagyon nem megy a bolt, bekapcsolja a megafonját, ő maga énekli a MÁV-szignál dallamára: „Szép lufikat vegyenek!”
„Kell a lufi annak a gyereknek, no! Hát belepusztulsz abba az egy lufiba? Jól van, akkor húzzad a faszodra, vak geci!” – győzködi egy apuka Dávidot, aki már kezdi megszokni, hogy naponta kap ilyen és efféle árajánlatokat a lufijaiért. Nemrégiben egy hasonlóan kedves inzultus után le is emelték a válláról az egyik táblát, csak a vakszerencsének, no meg egy harcias amazonnak köszönhette, hogy nem zárult a nap csúnya deficittel.
Pedig a lufik nem drágák, egyiknek sincs fix ára.
Ahogy Dávid mondja, Isten adta jogán szeretne megélni. Ki mennyit tud, annyit ad. Aki csak keveset, maximum egy kicsivel kevesebb héliumot kap a lufijába. Aki keveset se, az kutya- és macskaeledellel is fizethet. Van ugyanis otthon, a pici lakásban 7 kutya és 5 macska. Gyepmesteri telepről mentették őket Anitával, a feleségével – régebben többen voltak, csak hát ugye a felelős állattartásnak is van számszerűsíthető határa. Most is, munka közben is ott hever mellette az egyik – Miksa hivatásos vakvezető, szintén mentett eb, egyetlen „hátránya”, hogy felőle aztán az inal el a lufikkal, aki csak nem szégyell.
„Ez szerelem! – mondja Dávid. – Egész életemben egy nagy kék lufi lebegett a szemem előtt. Amióta az eszemet tudom, vak vagyok (egy daganatos betegségben vesztette el mindkét szemét 3 és fél évesen), de annak a hatalmas kék lufinak a képe úgy beleégett a tudatomba, hogy ma is látom. A feleségemmel is a lufi hozott össze. Mindenki tudta, mennyire szeretem, sokan ígérgették is, hogy fújnak nekem, de ő volt az egyetlen, aki tényleg meg is tette. Kérdeztem is tőle, nem ciki-e neki 33 évesen egy 23 éves srácnak lufit fújni. Nem volt az.”
Amióta beszélgetünk, csak bámészkodók állnak meg mellettünk, a lufik láthatóan egyikőjüket sem érdeklik. Kicsit aggódom is, nem rontom-e az üzletet, de megnyugtat, hogy átlagban számít, úgy meg megvan a napi megélhetésre a pénz. Anita is a „vállalkozásban” dolgozik, otthonról segít, ő intézi a levelezést és a megrendeléseket. Kell a szeme, hiszen Dávid nem látja, melyik lufi használható, és melyik gagyi. Van egy weboldaluk, oda is érkezhetnek felajánlások, cserébe komplett esküvőket fellufiznak. „Ha már nagyon unatkozom, bekapcsolom a megafont. Nem csak a MÁV-szignált tudja ám! Van DJ-s is, én kevertem. Hangtechnikát tanultam a konziban, értek hozzá” – húzza ki magát büszkén.
Dávid 16 éves koráig intézetben nevelkedett – ikerhúgával együtt adták be őket, aztán mire a nagymama meggondolta magát, és mégis elment a gyerekekért, addigra beütött a rák, és az időközben megvakult kisfiú inkább mégsem kellett neki. „Talán Csernobil az oka, '87-es vagyok, voltak akkoriban furcsa esőzések...” – magyarázza.
Aztán 16 éves korában mintha fordult volna a szerencséje: nevelőszülőkhöz került, svábhegyi jómódba, de ma már Anita és a kutyák a családja, a lufizás pedig a hivatása. „Ha valaki barack, az egész életében barack marad – mondja. Hiába akarok én banán lenni, maximum egy középszerű banánutánzat lehetne belőlem. Nekem a lufi a barackságom.” Csak amióta meglopták, kicsit fél. A Facebookon fel is adott egy hirdetést: olyan markáns fellépésű, 18–60 év közti férfi jelentkezését várja, aki humánusan áll a látássérültekhez, és aki napi 1-2 ezer forintért, no meg persze cigiért és kávéért cserébe bármikor riasztható, ha testközelből elhangzik, hogy „felezzünk már, vak geci!”.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!