Győztes csapaton ne változtass!

A dolog nem véletlen: a nyugdíjkorhatár emelése, az iparűzési adó eltörlése, a környezetvédelmi (ún. szénadó) elbuktatása, a legnagyobb jövedelmekre kivetett adó maximálása – a legfontosabb ügyekben a jobboldali kabinet intézkedései lényegében a Medef álláspontját iktatták törvénybe. A francia baloldali lapok már egyenesen arról írnak, hogy Nicolas Sarkozyvel egyenesen egy újfajta „polgárkirályság” alakult ki: azaz a nagytőke egyértelműen visszatért a politikai hatalomba. Ez egyébként nem csak azt jelenti, hogy a kormány politikája miről szól, hanem bizonyos külsőségekről, a politikában oly fontos látszatról, sőt az utóbbi időben konkrét korrupciós (a kormánypártot, sőt magát az elnököt érintő) pártfinanszírozási botrányokról. Jellemző adat: 2009-ben a jobboldali UMP több mint tízmillió eurós bevételre tett szert csak magántámogatásokból, addig a szocialisták ennek kevesebb, mint a tizedét gyűjtötték össze. Nicolas Sarkozy igazi – ahogy a franciák mondják, „bling-bling” – csillogóvillogó, a gazdagsággal és a gazdagokkal igen közeli kapcsolatot ápoló elnökként kezdte ciklusát: jachtkirándulások a legnagyobb francia tőkések hajóin, nyaralások a Bruni család mesés Côte d’Azur-i villájában. Vagy az olyan mondatok, mint „akinek nincs ötvenéves korára Rolexe, az elrontotta az életét”. Később, a népszerűségvesztés és a válság hatására, az elnök érezhetően visszafogta a luxus iránti látványos rokonszenvét, de mára kiderült, hogy itt nem elsősorban az elnök személyéről van szó, hanem arról, hogy a pénz és a politika kapcsolata rendszerré állt össze. A mostani nagy vihart kiváltó Bettencourt–Woerth-ügy is tulajdonképpen ugyanennek a jelenségnek az egyik legkínosabb tünetévé vált. A Franciaországban már hetek óta zajló szappanopera főszereplői: Lilian Bettencourt, ez a dúsgazdag hölgy, a « L’Oréal » vállalatbirodalom örökösnője, aki sok más igen gazdag franciához hasonlóan nem szeret Franciaországban adózni, ezért titkos bankszámlákat tart fenn más országokban (főleg Svájcban), és Eric Woerth volt költségvetési, jelenleg munkaügyi miniszter (egyébként a jobboldali kormánypárt pénztárnoka), aki a gyanú szerint megakadályozta a Bettencourt asszony elleni vizsgálatot. És persze Florence Woerth, a miniszter felesége, aki nem máshol dolgozik, mint a Bettencourt-vagyont kezelő cégnél. Maga a történet egyébként az egész jobboldal koncepciójára nézve kínos: hiszen Sarkozy éppen azzal indokolta a legmagasabb jövedelmek adómaximalizálásának a bevezetését, hogy így haza fog jönni a külföldi vagyon. Nagyon finoman fogalmazva sem ez a helyzet. Ez az „egyszerű” korrupciós ügy vált vaskosan politikai üggyé, amikor Bettencourt asszony volt könyvelője 150.000 eurós, a Woerthnek átnyújtott és Sarkozy kampányát finanszírozó csekkekről vallott. A törvény szerint egy magánszemély évente maximum 7500 eurót adományozhat egy pártnak. Ezt az érintett politikusok tagadják, a vizsgálat még folyik az ügyben. De persze maga a jelenség mindenképpen elég nehezen védhető. Martine Aubry, a szocia listák főtitkár asszonya így fogalmazott: „Ki gondolhatná normálisnak, hogy egy költségvetési miniszter, aki nem mellesleg a kormánypárt pénztárnoka pénzt gyűjt azoktól az igen gazdag adófizetőktől, kiket egyébként éppen neki kellene ellenőriznie?”  Párizs, 2010 július

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!