Kéjes, kényes kémhistóriák - Mata Hari inkább volt kéjnő, semmint kémnő?

Éppen száz évvel ezelőtt állították kivégzőosztag elé minden idők leghíresebb kémnőjét, aki a történelemtudomány mai állása szerint valójában talán sohasem kémkedett. Persze biztosak semmiben sem lehetünk, hiszen a francia állam titkosította a Mata Hari-aktát, de halála centenáriumának apropóján a tudóslobbi hatására mintha mutatna némi hajlandóságot a titkosítás feloldására.

Addig azonban maradnak a találgatások és a legendák, némi korabeli tényanyaggal, hiteles levelekkel megspékelve, és az örök első hely a kémnők toplistáján, mely valószínűleg már akkor sem fog változni, ha kiderül a holland származású Margaretha Geertrudia Zelléről, hogy inkább volt kéjnő, semmint kémnő az első világháborúban.

Mata Hari nagy valószínűséggel ártatlan – jelentette ki a francia igazságügyi minisztérium 84 évvel azután, hogy az Európa-szerte ismert táncosnőt kémkedés vádjával kivégezték a Vincennes-erdőben. Mata Harit 1917-ben ítélték golyó általi halálra, miután bűnösnek találták abban, hogy információkat szolgáltatott ki a Franciaországgal hadban álló németeknek. A per újrafelvételét egy francia műkedvelő történész, Leon Schirmann kezdeményezte – több évtizedes levéltári kutatásainak eredményeként könyvet írt a hírhedtté vált táncosnőről, amelyben több olyan tény is napvilágra került, melyeket (véletlenül vagy szándékosan) nem vettek figyelembe a tárgyalások során. „A bíróság elé tárt anyagokat, bizonyítékokat meghamisították” – állítja Schumann, akinek meggyőződése, hogy Mata Hari politikai gyilkosság áldozata lett, amelybe szerencsétlen véletlenek sorozata, és Clemenceau vaskalapossága sodorta. A kormányfő ugyanis kijelentette: „Egyetlen célom: fenntartani a francia nép morálját történelmének legnagyobb válsága idején!” E morál fenntartásához az is hozzátartozott, hogy a kémgyanús személyek számára nincs kegyelem.

A kémelhárításnak is bűnbakokra volt szüksége, és bizonyítania kellett munkája eredményességét. A bíróság ezért a vádlottat halálra és a perköltségek megfizetésére ítélte. A védő sírt, és később állítólag azt javasolta védencének, jelentse ki, hogy teherbe esett tőle, és akkor elhalasztják a kivégzést – korabeli feljegyzések szerint Margaretha ezt haragosan elutasította. Reménykedett benne, hogy kegyelmet kap, ám amikor 1917. október 15-e hajnalán azzal ébresztette fel álmából Bouchardon kapitány, hogy kegyelmi kérvényét a köztársasági elnök elutasította, és eljött a kivégzés ideje, bátran fogadta a hírt. Gyöngyszürke ruhába öltözött, nagy szalmakalapot tett a fejére, legszebb cipőjébe lépett, és a kesztyűjét is felhúzta. A vincennes-i kaszárnyához vitték. Amikor kendőt akartak kötni a szemére, a jelen lévő Henry Wales brit újságíró szerint ezt kérdezte: „Muszáj ezt viselnem?” „Ha Madame nem kívánja, nem szükséges…” – felelte a kísérő tiszt, majd gyorsan elfordult.

Nem kötözték az oszlophoz, és nem kötötték be a szemét sem. A sortűz azonnal végzett vele, de az előírásoknak megfelelően, biztos, ami biztos, még halántékon is lőtték. A legenda szerint utolsó gesztusával csókot hintett a kivégzőosztag tizenkét katonája felé, Henry Wales azonban ilyesmit nem vett észre. Mások azt állítják, hogy a tűzparancsnál szétrántotta ruháját, és meztelenül fogadta a golyókat. A legabszurdabb verzió pedig arról számol be, hogy be kellett kötni a katonák szemét, nehogy áldozatául essenek a negyvenegy éves kémnő bájainak. Mivel senki sem kérte a holttestét, egy orvosi iskola boncasztalára került. Fejét bebalzsamozták, és az Anatómiai Múzeumba küldték, más bűnözők földi maradványai mellé, ám ahogyan az jó néhány testereklyével lenni szokott, alig 20 éve Mata Hari feje is „elkallódott”.


A Bronz Vénusz

Vagy Fekete Gyöngy, esetleg Kreol Istennő: csak néhány Josephine Baker nézőktől kapott művésznevei közül, amelyek kiválóan érzékeltetik, milyen hatást gyakorolt a közönségére erotikus táncával a 20. század első felében az első színes bőrű női világsztár. Josephine Amerikában született és nőtt fel, de Párizsban találta meg a neki való világot, és amikor kitört a második világháború, tenni is hajlandó volt ezért a világért. A francia katonai hírszerzés beszervezte 1939-ben, és Európa vezető rétegének különböző partijairól gyakran tért haza értékes információkkal. Sőt, még amikor a németek elfoglalták Párizst, akkor sem korlátozták mozgásában a népszerűsége miatt, így kottalapokra láthatatlan tintával írt iratokat is Angliába tudott csempészni. A háború után visszatért Amerikába, és az afroamerikai polgárjogi-egyenlőségi küzdelem egyik élharcosa lett.


A legszebb Szabó

Violette Szabó eredetileg Reine Elizabeth Bushell néven született Párizsban, francia anyától és angol taxisofőr apától – szülei az első világháború idején ismerték meg egymást. Violette Londonban nőtt fel, és áruházi eladóként dolgozott, itt találkozott a magyar felmenőkkel bíró francia tiszttel, Etienne Szabóval, akivel néhány hétnyi lángoló szerelem után össze is házasodtak. A férje a harctéren esett el 1942-ben, és már nem láthatta az időközben megszületett kislányukat. Violette Szabo ennek az élménynek a hatására jelentkezett a brit hadseregbe, ahol a különleges alakulatokhoz került, és több alkalommal hajtott végre az ellenséges vonalak mögött akciókat Franciaországban.

A helyi ellenállással együttműködve a német kommunikációs vonalakat támadta. Az egyik ilyen akció során önfeláldozó módon harcolva esett fogságba, és a németek, miután a kínzások során sem sikerült semmit kiszedniük belőle, a ravensbrücki koncentrációs táborba deportálták. Itt halt meg 23 éves korában az a hősnő, aki a társai visszaemlékezései szerint „a legszebb és legbátrabb volt mindannyiunk között”.


A náciölő Fehér Egér

A második világháború alatti francia titkos ellenállás egyik ikonikus figurája volt az új-zélandi születésű Nancy Wake, aki már kamaszkorában lepattant otthonról, és először ápolónőként, majd újságíróként dolgozott Európa-szerte. Nemzetközi tudósítóként volt szemtanúja annak, micsoda szörnyűségeket követtek el a nácik, és ennek hatására csatlakozott az elfoglalt Franciaország területén működő ellenállási mozgalomhoz, amelyben leginkább futárként tevékenykedett, életveszélyes küldetéseket is végrehajtva, és nemegyszer a személyes varázsát is bevetve a német egyenruhások meggyőzésére. Idővel az egyik leginkább keresett személy lett, a Gestapo 5000frankos vérdíjat tűzött ki a „Fehér Egér” fedőnevű, legendás eltűnési képességéről hírhedté vált nő fejére. Egy időre el is kellett hagynia Franciaországot, de később visszatért, immár katonai kiképzésen átesve, egy harcoló partizánalakulat tagjaként. Egyik akciójuk például 1400 áldozatot követelt az SS oldalán, egy másik során pedig a kémnő puszta kézzel fojtott meg egy német katonát, hogy az ne tudja riasztani a többieket. A kalandjaiért nagy árat fizetett: a háború alatt Marseille-ben maradt férjét elfogta a Gestapo, és mivel a kínzások hatására sem volt hajlandó elárulni a felesége hollétét, kivégezték.


Egy 21. századi kémceleb

A közelmúlt egyik legnagyobb kémbotránya Anna Chapman nevéhez fűződik, akit 2010-ben tartóztattak le az Egyesült Államokban, hálózatának kilenc másik tagjával együtt. Anna Vasziljevna Kuscsenko egy magas rangú KGB-tiszt lányaként Volgográdban nőtt fel, közgazdasági diplomát szerzett, ami a 162-es IQ-jával nem ment nehezen, majd Londonba költözött, ahol egy rövid életű házasság révén megszerezte mostani nevét. A következő állomás Manhattan volt, ahol a már említett hálózat részeként a kémnő csáberejét is bevetve kapcsolatokat épített ki az amerikai társasági és politikai élet legmagasabb köreiben is, és érzékeny információkat szivárogtatott ki Moszkva számára. Miután letartóztatták, akár életfogytiglani börtönre is ítélhették volna, de egy amerikai–orosz kémcsere megmentette, és hazatérhetett. Oroszországban celeb lett: kitüntetést kapott, magazinok címlapján szerepelt, jelenleg a saját tévéműsorát vezeti.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!