Csakis olasz lehet, mi más. Mármint a pizza. Miközben lehet, hogy ez nem is ennyire egyértelmű.
Merthogy az elv és a módszer, ahogyan a pizza készül, alighanem egyidős azzal az étkezési szokással, amelynek lényege ez: gabona- vagy zöldségalapanyagú tésztára vagy tésztába különféle ehető, süthető dolgokat tesznek. Ez pedig, ugye, több ezer éves módszer. Több ezer éve viszont még nem volt Olaszország. Legfeljebb Római Birodalom – igaz, a pizza ettől még lehetne római, Róma pedig ma Olaszország fővárosa. Vagyis a kör bezárult.
Illetve mégsem. Hiszen ilyen tésztaételt készítettek Ázsia lakói, Amerika őslakói, csak nyilván nem úgy hívták, hogy pizza – eredetét állítólag a picea szóban kell keresni, ami az ókori rómaiaknál azt a módot jelentette, ahogyan a kenyeret a kemencében sütik.
Így, persze, nem csoda, ha Peruban vagy például Kínában csak akkor ismerték meg a pizza szót, amikor az azt jelölő pizzaételt is.
Ami viszont biztos: a manapság oly ízletes paradicsom, pomodoro alapanyagú pizza nem volna, ha a paradicsom át nem kerül Amerikából Európába. Vagyis lehet, hogy a paradicsomos sült lepényt már javában ették az óceán túlpartján, de erről meg Európa nem tudott.
Ám ettől függetlenül a pizza, ahogyan ma ismerjük, mégiscsak olasz étel.
A mai olaszországi városok között aligha akad olyan, amelyikben ne sütnék. Közülük is különösen Genova küzd a dicsőségért, mondván, az elsőt Andrea Doria admirálisnak rakták kemencébe, 1490-ben. Igaz, azon még bizton nem lehetett paradicsom, mert Kolumbusz, ugye, csak két évvel később hajózott nyugatra.
Nápoly pedig két évszámmal is jelentkezik: Raffaele Esposito 1780-ban már pizzériát nyitott; 1889-ben pedig az arra járó Savoyai Margit királyné tiszteletére elkészítették a mozzarellás, bazsalikomos, paradicsomos pizzát – ami azóta is margherita.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!