Franciaország az 1950-es évektől kezdve tárt karokkal várta az észak-afrikai országokból érkező bevándorlókat, hiszen a pörgő gazdaságnak nagy szüksége volt a munkaerőre. Ekkoriban főként férfiak érkeztek, akik idővel a családjaikat is áthozták Európába. A bevándorlók többsége még hálás volt azért, hogy a megmenekült a szegénységtől, és fontos volt számukra, hogy beilleszkedjenek a többségi társadalomban.

 
Jelenet a brüsszeli Mollenbeek negyedben - Forrás: Profimedia

Azonban a ’80-as évek gazdasági visszaesése és a technológiai fejlődés miatt a francia gazdaság egyre kevesebb alacsonyabban képzett munkaerőt igényelt.

Az egykori bevándorlók gyerekei, akik már Franciaországban születtek, és állampolgárságot is kaptak, egyre nehezebb körülmények között nőttek fel. Az ipari nagyvárosok peremkerületeiben kialakult egy olyan réteg, amely nem tanult meg jól franciául, nem szerzett használható végzettséget, és nem sok esélye van arra, hogy jó állást kapjon. A francia állam felelőssége az alapvető filozófiájukban, a laicitás modelljében (állam és vallás szigorú szétválasztása) rejlik.

A franciák büszkén vallják, hogy nem az egyes (pl. vallási) csoportokhoz való tartozásuk alapján ítéli meg az embereket, hanem egyéni alapon. Ennek előnye, hogy a hatóságok soha nem viselkednek „rasszista” módon.

De azt is jelenti, hogy egy bevándorló közösség integrációját sem tudják támogatni, hiszen nem különböztethetik meg a csoportokat.

A franciák annyira nem tesznek különbséget polgáraik között, hogy majdnem százötven éve nem tartottak népszámlálást, ahol megkérdezték volna az emberektől, milyen vallási felekezethez tartoznak. Éppen ezért csak találgatások vannak arról, mekkora muszlim közösség él Franciaországban. A leggyakrabban 6 millió főről beszélnek a szakértők, ami teljes lakosság 10 százalékát teszi ki.

Ugyanakkor a laicitásból fakadóan egyrészt komoly konfliktusok adódnak, hiszen például a muszlim lányok nem hordhatnak fejkendőt az iskolában. Másrészt komoly biztonsági kockázatokkal is jár. Mivel az állam nem járul hozzá az egyházi vezetők képzéséhez, az imámokat külföldről hozzák: főként az iszlám radikalizmus hazájából, Szaúd-Arábiából.
Noha a 2000-es években a kormány és a muszlim vezetők között megindult egyfajta párbeszéd arról, hogy a közösség életét bizonyos módon megkönnyítsék, például az iskolai étkeztetést a vallási előírásokhoz igazítsák, érdemi felzárkóztatás nem kezdődött. Így a jövőjüket kilátástalannak érző sok fiatal számára tűnt valódi esélynek a csatlakozás az Iszlám Államhoz.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!