Nem világos, hogy mit, miért és miből vásárolna a magyar kormány a német E.ON kezében lévő tucatnyi hazai cégből.
Orbán Viktor tárgyalt ugyan Johannes Teyssennel, a német energiakonszern elnökével, ám ettől a találkozótól sem lett világosabb, hogy pontosan mi is a magyar kormányzati szándék. Az E.ON magyarországi érdekeltségei ugyanis több területen, tucatnyi nagy céget érintenek. Először is szóba kerülhetnek az áramszolgáltatók, az ÉDÁSZ, a TITÁSZ és a DÉDÁSZ, miként a gázszolgáltatók, mint a KÖGÁZ és a DDGÁZ. De a német cégé a gönyűi erőmű, továbbá a debreceni és a nyíregyházi fűtőmű is, és nem feledkezhetünk el a magyar lakossági ellátás nagykereskedelmi hátterét biztosító Földgáz Trade és a hazai gáztároló rendszert birtokló Földgáz Storage E.ON érdekeltségekről sem.
A földgáz-nagykereskedelem és a földgáztárolás azért is érdekes, mert tavaly az MVM már ajánlatot tett erre a két társaságra, ám a 225 milliárd forintos próbálkozás csupán kétharmada volt a német fél minimális elvárásának. A hazánkban kiépített gáztároló-kapacitás jóval túlmutat nem csak a nemzeti érdekeken, de a Kárpát-medence igényein is – a tároló jó kezekben van egy multinacionális cégnél. A földgáznagykereskedelem ellenben jobb helyen lenne állami, vagy legalább magyar kézben. Ám ennek lehetősége valójában a kormány ölébe hullik két éven belül: 2015-ben lejárnak az orosz féllel kötött gázbeszerzési szerződések. Így az E.ON itteni nagykereskedő cége lényegében két év alatt értékét veszíti, vagyis teljesen felesleges drága pénzen megvenni. Az új szerződés megkötésére pedig akár egy új alapítású nagykereskedő céget is megbízhat az állam.
A lakossági ellátásban közvetlenül részt vevő áram- és gázszolgáltatókra érdekes módon nem tett ajánlatot tavaly az MVM azok átvilágítása után. A gázcégek esetében ez teljesen érthető, hiszen a hazai gázár kulcsa az orosz szállítóval való megállapodásban rejlik. Több értelme lehet az áramszolgáltatók visszaállamosításának, ha a hazai áramtermelésben a paksi atomerőmű már eleve nemzeti túlsúlyt biztosít, s így az energiaszektor egyik ágán a termeléstől a végfelhasználásig biztosítani lehetne az állami ellenőrzést.
Mindez azonban spekuláció: az elmúlt két év államosításai során nem érhető tetten a kormányzati tervszerűség. A szektor egyik zászlóshajójában a MOL-ban például úgy szerzett komoly részesedést az állam, hogy részvénypakettje most nagyjából kétharmadát éri a vételárnak. Ráadásul az állami tulajdon vészesen közelíti a 25 százalékot, amire a tőzsdei szabályok már kötelező ajánlattételt írnak elő, s ugye már ezt a pakettet is hitelből finanszírozta a kormány, melynek a képviselője egyébként csak 10 százalékkal szavazhat az olajtársaság közgyűlésein. A másik nagy ügylet a Rába államosítása, ahol döntő többséget szerzett az állam, s a kisrészvényeseket is kivásárolta. Az üzlet bejelentésekor természetesen a busz- és teherautógyártás is szóba került. Ami jól hangzó szlogen volt, de aki az elmúlt években vette a fáradtságot, hogy a Rába tőzsdei jelentéseibe beleolvasson, láthatta: egyedül a cég futóműágazata versenyképes. És ugyan a honvédség időről időre rendel teherautókat a Rábától, ám ezek már készen érkeznek az országba.
Hogy mire jó mégis a koncepció nélküli államosítási hullám? Erre lehetséges magyarázatot kínál az állami nagyvállalatok gyakorlata: ezek hagyományosan káderkifizető helyek, hiszen a mindenkori kormányok delegálnak tagokat az igazgatótanácsokba.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
