Egyszeri a pillanat, s mélyen bevésődik emlékezetünkbe. Lenézünk az útról, alattunk az Adria s a keskeny földnyelv, amelynek végén ott a Sveti Stefan, parányi kerekded földdarab vakolatlan házaival s kicsiny templomtornyával. A mediterrán tájon a nap már megkezdte esti visszavonulását.
A mi napunk azonban délelőtt kezdődött, lent a földnyelv bejáratában. A partról csak alig látható isten házát persze nem a mi Szent Istvánunkról nevezték el, s a tenyérnyi hely – valamelyest emlékeztet a Mont Saint Michelre – nem elsősorban a templomáról nevezetes, hanem elbűvölő fekvéséről, luxusszállodáiról meg híres vendégeiről is. Járt itt Moravia, Claudia Schiffer, Anatolij Karpov, Sophia Loren. Ez utóbbi elragadtatásában állítólag azt találta mondani, gyermekkora legszebb tündérmeséjének városkájában járt. Szeretnénk mi is megnézni, de nyomban elénk áll egy éber egyenruhás. Nem lehet, mondja, én meg berzenkedem: miért nem? S ekkor erős hangsúllyal, a szót megnyomva ejti ki a bűvös szót: „Remont!” A hanglejtés egyetlen pillanat alatt csaknem harminc év távolába röpít vissza: a megboldogult Szovjetunió fő vá rosá ban – tudósítóként – de sokszor hallottam e varázsigét, ha valami zárva volt. „Remont” – vagyis itt tataroznak, munka folyik, illetékteleneknek belépni tilos. Ha nem, hát nem – ezt ott, Moszkva nagy városában igazán meg kellett tanulni, így még egy pillantást vetünk a távoli házakra, elképzeljük a szűk utcácskákat, s odébb állunk. Irány a négy év óta újra független, eurót használó, 620 ezer lakosú ország két fontos turisztikai célpontja, Budva és Kotor, egykor Cattaro. Ekkor még nem sejtettük, hogy a Sveti Stefanban még egyszer és hosszan fogunk gyönyörködni, nem egészen önszántunkból. Miközben estefelé ulcinji szállásunk felé tartottunk, kaptatva fölfelé a számtalan emelkedő egyikén, a „mi autónk” fokozatosan gyengülni kezdett, majd éppen annyi ereje maradt, hogy egy szálloda vízszintes parkolójába bevonszolja magát, no meg minket. Történetesen éppen a Sveti Stefan fölött, de ekkor már nem annyira a látvánnyal, mint inkább a „mi autónkkal” foglalatoskodtunk. Mint utóbb kiderült, a kuplung ment tönkre – úgy fest, a „mi autónk” nem szereti a hajtűkanyarokkal teli tűzdelt hegyi utakat –, de ennek a malőrnek köszönhetem a tíznapos montenegrói nyaralás egyik legtartalmasabb beszélgetését. A beteg járgányt autómentő teherkocsi vitte be az albán határtól mindössze húsz kilométerre lévő Ulcinj egyik nagy, a jelekből ítélve európai színvonalú szervizébe. Útközben a műhely egyik vezetője elpanaszolta, hogy az ott élő albánoknak szerbül kell vizsgázniuk, ha jogosítványt akarnak. Na, akkor megérkeztünk, igaz, el sem mentünk Közép- Európából, hiszen minden ismerősen hangzik, amit T. mond, aki sok más montenegróihoz hasonlóan hosszú éveken át dolgozott Németországban. Itt egy szekszárdi magyar lány lett a menyasszonya, de a tervezett frigyből nem lett semmi, a kiszemelt ara maradni akart, T. viszont nem. A „mi autónkra” visszatérve: hála a szerviz kitűnő munkájának, megjavult, s a túlnyomórészt albán lakosságú Ulcinj városkától, ahol valaha Cervantes raboskodott, minaretjeitől, egyetlen katolikus templomától, ősi várfalaitól, sziklás és vadregényes tengerpartjától mindössze egynapos késéssel búcsúzunk el. Montenegrót nem felejtjük, s már tudjuk, mennyi mindent nem tudunk a crnagorácok kicsiny, de nagyon változatos országáról.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!