Nyomuk se marad - A bűnözők tökéletes célpontjai - Jelentkeznének, ha biztonságban lennének

Néhányan talán még emlékeznek az öccsét kereső szír fiú, Ahmed történetére. A sovány, megtört tekintetű, szerény mosolyú fiatalember kétségbeesett arcára. Én, ha akarnám, se tudnám kitörölni a tavaly nyárból az önvádtól fátyolos szemeket, amelyek reménykedve néztek mindenkire: hátha tudnak valamit 12 éves kisöccséről, akire nem vigyázott eléggé. A testvérpár akkor szakadt el egymástól, amikor a déli határnál Ahmedet elkapták, pánikba esett öccse pedig elfutott. Akkor, 2015. augusztus 4-én látták egymást utoljára.

Ahmed és az egyik civil önkéntes, Léderer András hetekig keresték Mohamedet legális és illegális menedékeken, körbekérdezték a budapesti szír kereskedőket, fotójával járták a pályaudvarokat, felhívást tettek közzé a tévében. Ők ketten: a háború elől menekülő, sokkos állapotban lévő fiatal fiú és az ifjú budapesti fordító. Bár három nappal az eltűnés után András megtette a bejelentést, sőt azt is elmondta a rendőrségnek, hogy a ceglédi pályaudvaron valaki látta a kisfiút, és hogy az ottani kamerák felvételei választ adhatnának arra, hogy merre ment tovább, a hivatalos szervek nem tettek semmit. Andrást szeptember közepén hívták fel az egyik kapitányságról: elindítják a keresést. „Őrjöngtem – vallja be a férfi. – Ha egy budai kisfiú tűnt volna el, akkor is megvárták volna, hogy minden nyom eltűnjön?”

Mohamed azóta sem jelentkezett Szíriában maradt édesanyjánál, ha biztonságban lenne, megtette volna – ezt András Ahmedtől tudja, aki azóta Németországban van és időnként ír neki.

Tökéletes célpontok

Mohamed egy abból a sok ezer gyerekből, akiknek menekülés közben veszett nyoma az elmúlt egy évben Európában. A kifejezés nem is helyes, mivel lényegében senki nem keresi őket, legtöbbjüknek a létezése sem érdekel senkit. Így lehetnek a legtökéletesebb célpontjai a gyerekkereskedőknek, így válhatnak szervkereskedelem, prostitúció, rabszolgaság áldozataivá. Ismétlem: sok ezer, már korábban is sokat szenvedett gyerek egyetlen év alatt. Ők azok, akiket utolsó pénzükből indítottak útnak háborús övezetben élő szüleik, akik elszakadtak útközben a családjuktól (mert futni kellett vagy hirtelen tömörülés támadt valahol, esetleg nem fértek fel együtt egy vonatra), de olyanok is akadnak, akik már otthon elárvultak és egyetlen túlélési esélyük Európa maradt.

Átment Magyarországon több olyan „csapat” is, amelyben egy-egy lerombolt falu pár életben maradt felnőttje összeszedte a gyerekeket és velük indultak útnak. Tőlük is könnyen el lehetett szakadni.

Sokszor még azoknak is kevés az esélyük megkerülni, akiket a családjuk a Vöröskereszttel vagy más nemzetközi szervezettel kerestet, mivel ezeknek nagyon rugalmatlan a rendszerük: például, ha nincs pontos névegyezés, akkor könnyen elvész az információ – mondja Léderer András, aki a menekültek segítésekor szerzett tapasztalatait ma már a Magyar Helsinki Bizottság munkatársaként kamatoztatja. „Távoli egzotikus helyek nevét sokféleképpen le lehet írni, háború elől menekülő gyerekek pedig nem mindig emlékeznek pontosan mondjuk a szüleik születési dátumára” – magyarázza Léderer András. A családegyesítési eljárások még az egyezéseknél is rendkívül bonyolultak és hosszúak, tavaly egy afgán kisfiúnak, a nyolcéves Mohamednek – ahogy azt lapunk is megírta – hiába bukkant rá a Vöröskereszt a családjára, a gyerek nem bírta tovább azt a feszültséget, hogy szülei pár száz kilométerre, Ausztriában vannak, ő pedig várakozni kénytelen a debreceni befogadó állomáson, és elindult egyedül megkeresni őket (pénz és segítség nélkül). Nem tudni, mi lett vele. Nem követik az útjukat

Nem létezik olyan nyilvántartási rendszer, amely végigkövetné a kísérő nélküli gyerekek útját, visszajelzést adna például annak az országnak, ahol regisztrálták őket.

„A magyar gyámoknak nincs olyan nyomon követési vagy jelentési kötelezettsége az eljárás során tovább- vagy visszaküldött gyerekek esetében, akik például a dublini rendelet miatt kerülnek hivatalosan is egy másik EU-s tagállamba. Emellett persze eszköztáruk sincs, hogy megkeressék őket, kapcsolatot tartsanak velük, és nem utolsósorban nagyon leterhelt, alulfinanszírozott a rendszer, így sokkal kevesebb törődés jut ezekre a gyerekekre, mint Nyugat-Európában.

Hollandiában ez például máshogy van, onnan még mi is rendszeresen kapunk megkeresést, hogy a gyám érdeklődik, milyen helyzetbe kerülne, milyen sors várna a gyámoltjára, ha Magyarországra kerülne, kivel veheti akkor fel a kapcsolatot, hogy a legfontosabbakat megossza az itteni kollégákkal – mondja Iván Júlia, a Magyar Helsinki Bizottság munkatársa. – Formálisan itt is elindítja a rendőrség a körözést, de ahogy mi látjuk, tényleges információgyűjtés, nyomozás nem történik, sajnos, ez inkább a papírmunka kategória.”

Így senki nem tudja, hogy valójában hány menekültgyerek tűnhetett el Magyarországon, de az elérhető adatok igen nyugtalanítóak: tavaly 8804 kísérő nélküli kiskorú menedékkérelmét regisztrálta a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal, közülük összesen 21-en részesültek a nemzetközi védelem valamilyen formájában, 30 kérelmet utasítottak el – áll a hivatal hozzánk eljuttatott közleményében azzal a kiegészítéssel, hogy a legtöbb kiskorú nem várta meg eljárása végeredményét és ismeretlen helyre távozott, a legtöbb gyerek a fóti és a hódmezővásárhelyi, kifejezetten az ő elhelyezésükre kialakított intézményből szökött meg. A rendőrségtől kikért adatok szerint mindössze 2936 esetben rendeltek el körözést a Hermon Körözési Nyilvántartási Rendszerben – joggal merül fel a kérdés, hogy 5817 eltűnt gyerek esetében miért nem indult meg egyáltalán a keresés?

Életmentő figyelem

Hogy hogyan és miért tűnnek el nyomtalanul a Magyarországon regisztrált kiskorúak, arra a magyar bevándorláspolitika és a nemzetközi rendszer hiányosságai adnak választ.

A vonatkozó nemzetközi jogszabályok értelmében azt a gyereket, aki Magyarország területén tartózkodik, ugyanazok a jogok illetik meg, mint a magyar állampolgárságúakat. Ezt a szabályt azonban felülírja a szintén globális emberiességi elveket és nemzetközi egyezményeket semmibe vevő menekültellenes politika. A gyerekeket túlzsúfolt intézményekben helyezik el (a kisebb, barátságosabb léptékű hódmezővásárhelyi otthont nemrég bezárták), megfelelő erőforrások híján nem kapnak elegendő terápiás segítséget traumáik feldolgozására, alig tudnak olyan felnőttel beszélni, aki értené a nyelvüket, megalázó orvosi vizsgálattal derítik ki azt, hogy valós életkort adtak-e meg a regisztrációkor.

Ezek után nem csoda, ha a legtöbbjük sietne tovább a családja után vagy a vágyott új otthon felé, azután, hogy pár napra megpihentek a többhetes, hónapos út állomásaként Magyarországon. Az embercsempészek pedig, akik gyakran a gyerekkereskedelemben is érintettek, éhesen köröznek az otthonok környékén, és sokszor hálózzák be őket netes csatornákon is - amelyeken a menekültek között áramolnak az információk. A gyerekek életkorukból és kiszolgáltatottságukból adódóan nagyon felelőtlenül adják oda minden pénzüket és bízzák életüket ezekre az emberekre, közülük sokan már útközben is kényszerprostitúció árán juthatnak tovább.

„A személyes odafigyelés tud ennek csak gátat szabni, ami minden más körülménynél fontosabb – hangsúlyozza Iván Júlia. – Megfigyelhető, hogy azok a gyerekek, akikre jobban odafigyelnek, több segítséget kapnak, például mert kapcsolatba kerülnek valamilyen civil szervezettel, nagyobb eséllyel várják meg az eljárásuk végét.”

A legkisebbek esetében legalább, ahogy Iván Júlia fogalmaz, „bekapcsolnak a gyermekvédelmi reflexek”, ők komolyabb figyelmet kapnak, mivel kevesen vannak. Jellemzően ugyanis nagyobb, 14–18 éves kiskorúak érkeznek kísérő nélkül. A kicsiket rendszerint az Alföldi utcai átmeneti otthonban helyezik el és a hatóságok is nagyobb erőfeszítéseket tesznek, hogy megtalálják az elszakadt családtagjaikat.

A menekültgyermekek, különös tekintettel a kísérő nélküli kiskorúakra összességében azonban közel sem kapják meg azt a figyelmet, amellyel gyógyíthatnák korábbi testi-lelki szenvedéseiket és megelőzhetnék a továbbiakat. Azt a figyelmet, amely révén például egy segítő észrevette, hogy a menekült kisfiú fél a kísérőjétől, aki az utazás egy pontján vette őt a „védelmébe”. Amikor nélküle beszélhetett és volt kiben megbíznia, elmondta, hogy a férfi erőszakoskodott vele. A kisfiút azonnal a gyermekotthonba szállították, az ő életét – legalábbis utazásának ezen szakaszában – megmentették. Közel 10 ezer, az elmúlt másfél évben Magyarországon megfordult kísérő nélküli gyerekről nem tudjuk ezt elmondani. Mert egyáltalán nem tudunk mondani róluk semmit.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!