Régen rossz volna, ha már a reménnyel is fel kellene hagyni. Mert lehet, a felirat Dante Poklának kapuján ezt tanácsolja az utazónak, de azokban az időkben, a középkor alkonyának kezdetén, amikor Dante megálmodta az Isteni színjátékot, nem éppen a tömegek kiváltsága volt az írás és olvasás képessége. Vagyis, akik hitük szerint nem éppen úgy élték földi napjaikat, ahogyan azt elvárta tőlük egyház és állam, szűkebb család és faluközösség, azok figyelmeztetés nélkül is tudták, hogy a reménynek nem sok helye van ott, amit úgy hívnak: pokol.

Pedig ha tudták volna, vagy legalábbis kicsit magasabb nézőpontból figyelték volna mindennapjaikat, még az is lehet, olyan képzetük támad, hogy mindaz, ami körbeveszi őket, figyelmeztető tábla nélkül is pokoli. Ami pedig a talpuk alatt van, az csak kéreg, burok, köpeny és mag: vagyis a bolygó belseje. Mert ahogyan belseje van embernek, állatnak és növénynek, úgy a holt anyag is rétegekbe rendeződik – többek között egy világegyetemi viszonylatban gyöngécske összetartó erő, a gravitáció hatására. Így ha megnyílik a föld alattunk, és a felszínre ömlik a bolygó vére, vagyis az izzó, olvadt kőzetmassza, nem történik más, csak napvilágra kerül az, ami egyszer már a mélybe bukott. Megolvadt, átalakult, majd kibuggyant, kicsusszant, kiömlött, kilövellt a mélyből, hogy aztán újra megszilárdulhasson.

Azzal a gondolattal már sokan, köztük tudósok is eljátszadoztak – lám, mily szépséges az irodalom, hatással van a tudományra is –, hogy a mítoszok és legendák hősei hol hagyhatták maguk mögött az élők földjét: a Tainaron hegyfokától merre lehetett az az undok mocsár, amin Orfeusz átkelve rátalálhatott Eurüdikére; s hogy Héraklész áthozhatta-e Kerberoszt az alvilágból; de azt is jó volna tudni, merre lehetett a La Divina Commedia nagy sötétlő erdeje, és a végtelenbe nyúló völgy, ahol Dante és Vergilius átvergődhetett a holtak birodalmába, s ahol – Babits Mihály fordításában – „Eltávozott a nap, megjött az éjjel / s a földi lelkek fáradalma, búja / enyhén oszlott a barna légbe széjjel”. De ha bárki rátalált is volna erre a helyre, inkább lenne az féltve, s főként fegyverrel őrzött titok, semmint turisták milliói által kedvelt látogatóközpont. Mert akkor mi végre volna a világ, ahol elkülönül élő a holttól; s mi értelme volna a halálnak, ha csak úgy vissza lehetne szipkázni az eltávozott lelkeket. De az is lehet, hogy nemcsak oda, hanem visszafelé is fizetni kellene Kharónnak, aki dúsgazdaggá válna a duplán beszedett obulusokból – nem mintha eddig rosszul keresett volna.

Ettől függetlenül időről időre elterjed a hír, hogy megtalálták a pokol kapuját. Szinte nincsen olyan ország a Földön, ahonnan ne lehetne lejutni oda. Különösen azóta hallani efféle szóbeszédet, amióta az ember kaput nyitott a virtuális világra. Ráadásul – a földi mindennapok szemszögéből nézve – az internet is egyfajta túlvilág, mátrixok halmaza, bár akadnak olyanok, akik szerint az maga a valóság, a földi lét pedig csak annak kivetülése, mint Platónnál a barlang falán remegő árnyak játéka.

És ha azt gondolnánk, hogy tényleg olyan egyszerű volna a földi, kézzel fogható dolgoknál maradni akkor, amikor a hírek pokolra nyíló kapukról szólnak, álljon itt egy történet a nem is olyan régmúltból: a múlt század utolsó negyedének hajnalán az oroszok állítólag olyan mélyre fúrtak a föld alá, hogy elérték a poklot. Mit elérték, mikrofont engedtek a mélybe, és döbbenetes hangokat hallottak feltörni több mint 9 ezer méteres mélységből: emberi sikolyok sokaságát, és akadtak olyanok is, akik egy füstszerű lényt is láttak kirepülni a furatokon át. Mindez nyilván fantázia és hit kérdése, talán annál kicsit még több is. A tudomány azonban – többnyire – marad a tényeknél: a Kola-félszigeten 1989-ben sosem látott mélységbe, 12,2 kilométer mélyre jutott egy furat, és odalent olyan forróságot mértek, a víz forráspontjának majdnem kétszeresét, 180 fokot, hogy attól már a furatok csövei is elhajlottak. Vagyis nem volt értelme folytatni a fúrást. De az ember már csak olyan, hogy szereti megtapasztalni képzeletének és cselekvőképességének határait, és nem mond le arról, hogy olyanok után kutasson, amelyek izgatják a fantáziáját. Olasz régészek négy éve egy törökországi, pamukkalei ásatáson vélték úgy, hogy itt, az egykori Hierapoliszban állt a templom, amelynek kapuján átlépve a túlvilágra jutott az ember.

S még akkor is lesznek olyanok, akik ezt hiszik, ha tudják, hogy olyan gázok szabadultak fel ott a mélyből, amelyek azonnal végeztek minden élőlénnyel.

S legyen bárhol is a pokol kapuja, a reményről talán mégse kellene lemondania annak, aki átlépi annak kapuját. A túlvilág amúgy sem olyan hely, amelyről rendre beszámolnának a híradások. A pokol pedig csupán egyetlen szelete annak, amit az ember az élet utáni világról gondol vagy hisz. De még a mítoszok, a legendák is arról szólnak, hogy bárki is elindul oda, legyen az pokol, purgatórium vagy mennyország, a megismerésnek ára van. Lám, János vitéz is csak Tündérország örökkévalóságban lehetett újra együtt szerelmetes, ám halott Juliskájával, de csak azután, hogy megjárta földi útját: megküzdött betyárokkal, harcolt királyi seregekkel, átjutott az óriásokföldjén, s még az Óperenciástengeren is átkelt. De az ő története legalább a szomorúságban is pokolian boldogságos.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!