A Kékestetőtől nem messze, Mátraháza környékén nem mindennapi vasszörnyként emelkedik a fák fölé az ország első, sokáig egyetlen sísánca. Már jó ideje nem használják, lassan teljesen felfalja a rozsda, de még áll, és a dicsőnek ugyan nem nevezhető, de kalandosnak mindenképpen kalandos múltat idézi.
Bár a hegyeink mérete és az átlagos téli hómennyiség nem épp erre determinálná az országot, a síugrás egykor népszerű sportnak számított hazánkban. Az 1930-as évek elején épült sáncnál rengeteg síugróbajnokságot szerveztek, olykor hó híján is. Visszaemlékezések szerint sokszor a közelben edzőtáborozó egyéb sportágak sportolói, többek között a nemzeti vízilabda-válogatott, de még a szurkolók is besegítettek a hóhordásba. Ki vödörrel, ki kosárral hordta a havat, de volt olyan is, hogy a Kékestetőről kamionnal hoztak oda annyit, hogy végül meg lehessen rendezni a bajnokságot.
A sánc 90 méteres volt, ahol már a lecsúszás magasságát is állítani lehetett a beülő szerkezettel, ezzel szabályozva az asztalnál elért végsebességet a nagyobb vagy kisebb, de mindenképpen biztonságos 60-80 méteres ugrásokhoz. A mátraházi pálya hivatalos sáncrekordja 86,5 méter, amit Gellér László ért el 1972-ben.
Az utolsó bajnokságot meglepő módon 1989-ben rendezték meg a Mátrában, nem sokkal korábban még nemzetközi versenyek is zajlottak ott, többek között egy Európa Kupa-futam. A 28 év óta funkció nélkül álló sánc vasszerkezete még mindig van annyira stabil, hogy akinek nincs tériszonya és elég merész, felmásszon rá. A fák és a bokrok benőtték ugyan, de a kilátás a tetejéről még mindig pazar.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!