Minden eddiginél több szakma tűnik el az előttünk álló évtizedekben a kutatók előrejelzései szerint, pedig a technikai fejlődés és a társadalmi átalakulás már eddig is rengeteg foglalkozást tett feleslegessé. Vannak olyanok, amelyekért kár, mások senkinek nem fognak hiányozni.
Egyre többször hallani: nem árt felkészülni rá, hogy a technológia fejlődésével és a robotok egyre nagyobb térnyerésével az emberek munkája sok területen feleslegessé válik majd, egyes kutatók, többek között, az újságírást is az eltűnő szakmák között emlegetik.
Ezt sokan egyfajta fenyegetésként élik meg, mások előre örülnek a felszabaduló óráiknak és annak, hogy kevesebb emberi munkával is hasonlóan működhet majd az életük, mint manapság. Azt, hogy kik lesznek a jövő nyertesei és vesztesei, egyelőre sokan próbálják megjósolni, de biztosat ma még senki nem tud. A jelenség viszont egyáltalán nem új, a történelem folyamán rengeteg egykoron fontos szakma vált feleslegessé a technikai fejlődés következtében.
Jegesek és kopogtatók
Száz éve például még elengedhetetlen volt a munkájuk az ételek frissen tartásához, ma már csak hírből ismerjük a jégvágó szakmát.
Ők voltak azok, akik a modern hűtési technikák és az otthonokban is használható hűtőszekrények feltalálása előtt az élelmiszerek frissen tartásához szükséges jeget biztosították. Munkájuk egyáltalán nem volt veszélytelen – befagyott tavak és folyók felszínéről törték fel és gyűjtötték be a jeget, amelyet a földbe ásott vermekben tároltak, majd a meleg nyári reggeleken kocsikra rakták, és ezekről mérték a háziasszonyoknak.
Mivel a jég a speciális tárolókban is megolvadt másnapra, utánpótlásra mindennap szükség volt. Bár az első hűtőszekrényt 1922-ben találták fel, Magyarországon egészen a múlt század hatvanas éveiig dolgoztak jegesek, ekkorra terjedtek el az országban a fridzsiderek.
Náluk is korábban tűntek el az utcákról a lámpagyújtogatók, akik hosszú rudakkal felszerelkezve járták végig az utcai lámpákat.
A rudak végére erősített rézkampóval nyitották ki a gázvezeték kallantyúját, majd egy borszeszlángba itatott kanóccal gyújtották meg a kiáramló gázt. Az utcai gázlámpák először Angliában terjedtek el a 19. század elején, majd hamarosan a kontinens többi nagyvárosában is megjelentek.
Magyarországon egészen korán, 1777-ben Budán kezdték el kiépíteni a közvilágítást, ekkor azonban még a gyér fényt adó repceolajjal világítottak. A fővárosban végül 1856. december 24-én, szenteste gyulladtak ki az első gázlámpák. A lámpagyújtogatók munkájára egészen 1931-ig szükség volt, ekkor alakították ki a közvilágítás távkapcsolására alkalmas berendezéseket.
Az Egyesült Királyságban volt még egy olyan ma már nem létező szakma, amelynek képviselői egy adott napszakban különleges eszközökkel rótták a kilométereket – ők voltak az „emberi ébresztőórák”. Az ipari forradalomtól az 1920-as évekig dolgoztak a „felkopogóknak” is nevezett ébresztők, akik általában hosszú botokkal dörömböltek a megrendelők ablakán, hogy el ne késsenek a munkából. A legtöbbször idősek által végzett munka leginkább az ipari városokban, a gyárak környékén terjedt el, és voltak olyan képviselői, akik a kopogtatás helyett inkább kavicsdobálással vagy különleges fúvócsövek használatával látták el a feladatukat. Sok szempontból megbízhatóbbak voltak, mint az egyetlen gombnyomással elnémítható vekkerek vagy mobiltelefonok, az ébresztők ugyanis nem tágítottak a ház elől, amíg a delikvens ki nem kelt a dunyha alól, és meg nem jelent a háza ablakában. A kérdés csak az, hogy őket vajon ki kelthette fel…
Az orvostudomány és a nemesek szolgálatában
A viktoriánus Angliában számtalan mára furcsának tűnő munkakör terjedt el, a nemesek különleges igényeit elégítették ki például azok a sepregetők, akik a földet söprő ruhákban közlekedő arisztokraták előtt haladva takarították el az utcáról a lovak ürülékét vagy más koszt, ami foltot ejthetett volna a kelméken, némi aprópénzért cserébe.
Léteztek azonban ennél jóval kellemetlenebb foglalkozások is, ilyen volt például a patkányfogóké, akiknek a munkájára az Európát sújtó pestisjárványok idején volt különösen nagy kereslet. Nekik puszta kézzel, csapdákkal, esetleg kutyák segítségével kellett elkapniuk és megölniük a kórokozókat terjesztő rágcsálókat. Feladatuk nem volt veszélytelen: egy fertőzött állat harapása akár az életükbe is kerülhetett.
Leghíresebb képviselőjük Viktória angol királynő személyi „patkányvadásza”, Jack Black volt. A krónikák szerint ő egyáltalán nem tartott a patkányoktól, sőt egyszerre akár egy tucatot is szállított a zsebében, élve. Ő ugyanis nem elégedett meg azzal, hogy beszedje a „fejpénzt” a rágcsálók tetemei után, inkább elevenen értékesítette őket. Akkoriban ugyanis nagy divatja volt a különböző furcsa „sportoknak” és szerencsejátékoknak, például a patkányviadaloknak. A kifejezés megtévesztő, itt ugyanis nem a rágcsálók harcoltak egymással, általában kutyatulajdonosok versengtek, melyikük állata tud adott idő alatt többet megölni közülük – volt olyan eb, amely 2,7 másodpercenként végzett egy patkánnyal.
Hasonló mellékes keresetre nem számíthattak a piócagyűjtők, akik addig álldogáltak tavakban, lápokban, amíg a lábuk tele nem lett az orvosi célokra használt puhatestűekkel. Az állandóan vérszegénységgel küzdő, sebekkel borított piócagyűjtők alig tudták kielégíteni az orvostudomány igényeit, a 19. század első felében mintegy 42 millió piócát exportáltak Angliából Franciaországba.
Már a nevüket sem ismerik
A természetben való gyűjtögetés hazánkban is sokaknak adott munkát egészen a 20. század elejéig. A magyar irodalom egyik legismertebb figurája, Matula bácsi maga is pákász volt, vagyis abból élt, amit a láp adott neki. A lápos területeken azok lecsapolásáig ugyanis szinte lehetetlen volt bármilyen mezőgazdasági tevékenységet végezni, ezért jobb híján halászatból, vadászatból, gyűjtögetésből éltek az emberek ezeken a területeken.
Bár ezt a tevékenységet túlzás lenne szakmának nevezni, pákásznak hívták a halászokat, madarászokat és vadászokat is.
Még idegenebbül hangzik a mai fülnek a kintornás szó, amely valójában egy „szórakoztatóipari” szakmát takar. Ők voltak azok, akik legtöbbször kéretlenül hangszerrel vagy automatával szórakoztatták a körfolyosós bérházak lakóit, akik papírba göngyölt apróval jutalmazták a produkciót.
Kintornásnak jellemzően hadirokkantak álltak, az olasz–osztrák háborúban megsérült katonák ugyanis állami támogatást is kaptak verklivásárlásra.
Az utóbbi évtizedekben szépen lassan eltűntek a gépírónők, a harisnyákat javító szemfelszedők, telefonközpontosok és a nyomdai szedők is, a lista pedig egyre duzzad.
A jó hír, hogy ezzel párhuzamosan új szakmák születnek, amelyekről ma még csak sci-fikbe illő vízióink lehetnek.
A jövőkutatók szerint azokat a szakmákat fenyegeti leginkább a robotizáció és az automatizáció, amelyek a gépek által jól kiváltható rutinokra épülnek, és olyan hibalehetőségek rejlenek bennük, amit egy gép nem követ el. Így nagy veszélyben vannak például a könyvelők, a jogi asszisztensek (akiknek a korábbi precedensek, jogszabályok kigyűjtése, összegzése a feladatuk), a sportbírók, a telemarketingesek, de nagy eséllyel kiválthatóak lesznek például a mindig ugyanazokat az ételeket készítő gyorséttermi szakácsok is.
Biztonságban vannak viszont a kreatív szakmák képviselői, illetve a pszichológusok, nővérkék, fogorvosok, vagyis azok a foglalkozások, ahol elengedhetetlen a személyes kapcsolat és jelenlét.
Ugyanez például nem mondható el a sebészekről, akiknek a munkáját a jövőben akár kiválthatják az embernél sokkal pontosabban dolgozó robotok, vagy éppen a diagnosztákról.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!