Veszély, agresszivitás, félelem, felsőbbrendűség, megalázás, ragály, elfojtás – igen, eltalálták: a nevetésről van szó. Ha kikuncogták magukat, rá is térünk a magyarázatra, ami nem lesz túl vicces, lévén elsősorban evolúcióbiológiai hátterű. (Mivel az ősi agyterületeken található a nevetést jutalmazó központ, ami örömérzetet adó hormont szabadít föl, a nevetés evolúciós eredete kétségtelen – én szóltam!)

Mindenekelőtt szögezzük le: a mosoly és a nevetés nem egy tőről fakad. Mosolyogni az egynapos csecsemő is képes, míg nevetni körülbelül félévesen tud az embergyerek. Bár manapság a mosoly az öröm kifejezője, a félelem grimaszának maradványa, ugyanakkor egyes feltételezések szerint az agresszió, a megfélemlítés is szülője lehet, révén a vicsorgás, a vigyor nagyon hasonló szájmozgást igényel.

Akárhogy is, a törzsfejlődés rögös útjain kialakuló nevetést is több elmélet taglalja, s ha másban nem is, abban egyetértenek: a nevetéshez több izom, s azok fölötti uralom szükséges, mint a mosolygáshoz – ezért is a későbbi megjelenése a kisbabánál. A támadást játékként gyakorló főemlősök arckifejezése és a kísérő hangadás már az emberi nevetés elődje lehet, ami a „ne vedd véresen komolyan!” jelzésére szolgál. A vaklármaelmélet szerint a nevetés megkönnyebbülten jelzi az embertársainknak: még sincs veszély, nem kell segíteni, nem egy barlangi oroszlán zörgette a bozótot. Energiát spóroltunk meg tehát általa.

Egy másik teória szerint a nevetés tulajdonképpen diadalittas hangadásként kezdte pályafutását a legyőzött ellenfél fölött: elkergettük, mi vagyunk a királyok, a felsőbbrendűek! Az agresszió és a felsőbbrendűség hipotézisét a kárörvendő törzsi humor támaszthatja alá: egyes természeti népek főleg akkor nevetnek, ha az antropológusnak baja esik, teszem azt, elbotlik, beüti a fejét, esetleg karja vész egy krokodilban. Ez a hagyomány továbbélt aztán a köztéri akasztásoknál a civilizáltabb népeknél…

A nevetés mindenesetre neurálisan előkészített az agyunkban, a jobboldali agyfélteke szem fölötti homloklebenyi részéből (VMPF) indul az inger hatására. Akinek ez a rész sérül, orvosi papírja van róla: nem érti a viccet. Aki viszont igen, az eufóriát érez, dopamin formájában (akárcsak a kábítószer, a drágaságok és a szeretett lény észlelésekor).

Egy kísérlet azt is bizonyította, hogy a humor kiváltotta nevetés egész világérzékelésünket megváltoztathatja. A szemeink jobb és bal féltekékre küldte jeleit agyunk egységesíti, ám ha önfeledten nevetünk, idegeink is felszabadulnak, a vizuális illúzió megszűnik: „összeakad a szemünk”, a két kép egymásra vetül, keveredik. Agyunk is jókedvre derül hát.

„Ideje a nevetésnek”

S vajon mit mond a nevetésről a bölcselet? Emlékeznek Jorge atyára, akit Baskerville-i Vilmos és famulusa, Adso fülel le egy itáliai kolostorban, miután a vén és vak szerzetes könyvtáros hullát hullára halmoz? Umberto Eco A rózsa neve című regényében a gyilkolás indítéka Arisztotelész elveszett munkája, a Poétika második része, mely a komédia és a nevetés okaira derít fényt. A középkori kereszténység szigorú erkölcse pedig pont a hahotára vetett keresztet, hiszen a Biblia tanúsága szerint sem isten, sem Jézus nem nevetett sosem, ezért az egyház hivatalosan is feketelistára tette a kacagást.

Mindez persze nem volt előzmény nélküli. S most nem csupán az Ószövetség még zsidó vicceket nélkülöző írásműveire utalunk – bár Ábrahám felesége, Sára jót nevetett, mikor utódot jövendöltek neki vénsége ellenére. Legelébb Platónnál olvasható a nevetés és nevetségesség rosszallása.

Mivel a nevetés nemcsak élvezet, hanem fájdalmas is lehet. Főleg, ha mi magunk válunk nevetség tárgyává, állítja a görög bölcs egyik dialógusában. Ám az Államban már sokkal keményebb, s a hangszeres játékok szortírjához hasonlóan (a fúvósok nem üdvözítőek, mert torzzá teszik az arcot), a nevetést is helyteleníti, mivel felforgató tevékenység (előbb a harmonikus arcon megnyilvánuló grimasz formájában) – aki tiszteletre méltó egyáltalán ne nevessen! A rabszolgák, amúgy is csúfak, bolondok privilégiuma csupán a kacaj.

Mesterével ellentétben Arisztotelész az ember megkülönböz t ető jegyeként, sajátjaként tekint a nevetésre. Hogy a Poétika II-ben mit írt, csupán sejthetjük, de máglyán végezte volna a kora középkorban, az biztos. Mivel a komikum a sátán fegyvere – ahogy ezt egészen Madáchig láthatjuk: az ördög a nevető harmadik. A kétfajta vihorászás koncepció párhuzamos jelenléte azért némi elfojtást eredményezett a jó keresztényekben: a nevetés maga lett a bűn. Később ugyan némi enyhülés volt tapasztalható, de akkor már 16. századi „ellenkultúraként” François Rabelais Gargantua és Pantagruel című művei széles vigyort csaltak az arcokra az altesti humorra különösen fogékony népesség soraiban.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!