Tóth Krisztina: Pokémon go (ősbemutató), Rózsavölgyi Szalon, február 21.

 
Tóth Krisztina: Pokémon go (ősbemutató), Rózsavölgyi Szalon - Fotó: Éder Vera

Viccesnek indul. Az elején még nevetünk. Annyira abszurd a szituáció, ahogy a panelba szorult középkorú pár, felnőtt, színészpalánta gyerekkel, próbálja megtalálni és kiásni a dédi urnáját a nagyi kertjéből, hogy el lehessen adni a házat. Nem a poénesőtől vicces. Az nincs benne. Vagy ami van, az is inkább esetlen szóvicc: „Kezdődik az Antonioni: nagyít ás…” Először úgy nevetünk, akár egy kívülálló. Ahogy valaki máson, az élet abszurditásán szoktunk. Aztán már csak kínunkban mosolygunk, végül úgy se.

Tóth Krisztina első felnőtteknek szóló kortárs színdarabja épp azt tudja, amit az erős Tóth Kriszta-próza: adagolva ránt bele a fikció keltette valóságba. Abba a hétköznapi érzelmi nyomorba, amelyben ma Magyarországon a legtöbben élnek. Egymás mellett, magányosan, csak a magunk baját fújva, odafigyelés nélkül, súlyos, kimondatlan múltbéli és a jelenben továbbtermelődő titkokkal, lelkileg-testileg megnyomorodva vagy a virtuális térbe menekülve.

Adott egy már nem élő, de gyanúsan meleg nagyapa, egy csak magával foglalkozó, mindenkit ugráltató nagymama, egy állandóan a mobiltelefonját baszkuráló, Pokémon go-őrült, amúgy unott droid apa, egy időközben rákos lett anya, egy szuicid hajlamú fiú, annak a bántalmazott barátnője meg Józsi, a manipulatív szomszéd, aki mindenki sztorijába jócskán belekavar. Öngyilkosság, szexuális abúzus, rák. Nagyjából ez a darab végkicsengése, melyben nem is a sok horror történés a legrosszabb. Sokkal ijesztőbb az, ahogyan Tóth Kriszta epébe markolóan valószerűvé teszi az egészet. Miközben vagy hússzor elhangzik, bármi is zajlik a színpadon, hogy „semmi különös” nem történt.

Ez a semmi különös az, amitől még órákkal az előadás után is a hideg futkos az ember hátán. És hogy mennyire nincsenek eszközeink. Ekképpen a színészi játéknak sem nagyon van szüksége széles eszköztárra ebben a darabban. Sokkoló szembesülni vele, mennyire magunkba zártan, egyetlen választott vagy évtizedek alatt ránk rakódott identitásba savanyodva éljük az életet. Hogy mennyire típusos, sablonszerű és röhejes az egyszeri ember nyomora. Persze ez még nem a vég.

A vég akkor kezdődik, amikor rájövünk, hogy ebben az országban nem nagyon van ennél feljebb. Csak ne dumáljon az, aki a panelban a nyolcadikon lakik. Az már amúgy is eléggé fent van.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!