Imádtam Tom Hankset, amikor elmegyenge, óriásszívű, futóbolond, bonbonfilozófus déli fiúvá lényegült át a vásznon. Forrest Gump figurája azonban a film minden vaskos erénye mellett papíron az igazi – a szerző, Winston Groom mintha kettévágta volna a hősét, hogy tisztán látszódjék minden agyrezdülése, szívdobbanása vagy bélmozgása. Ez az öröm. Az üröm pedig az az említett örömben, hogy egy ilyen erőteljes karakterábrázolás foglyul ejti az írót: az olvasói ítélet könnyen egyfigurás szerzőnek bélyegezheti (mert nem csak egykönyves írók vannak).
Winston Groom is húsz év hallgatás után lépett ki Forrest Gump árnyékából, és meg sem kísérelt „személyregényt” írni. Inkább közösséget épít, cselekményt áraszt és couleur locale-t fest – rémisztő alapossággal. Főhőse most egy család, a família minden egyes tagja mintha egy tulajdonságot személyesítene meg. Az apa semmipénzű ír bevándorlóktól származó, vasúttársaságot építő macho ezredes; a fiú bostoni árvaházból kiemelt, melankolikus, mégis kőkemény döntéseket hozó üzletember; a meny balos eszmékért lelkesedő, lengyel bevándorló-kisasszony, és így tovább.
Számukra a dühöngő vadkapitalizmus korát választotta a szerző, az 1910-es éveket, amikor a világégés szaga már javában facsarja az emberiség orrát – de a dühöngő háborúk közül nem a „nagyot” szemelte ki magának, hanem beérte egy szolid hazaival. Hősei az amerikai határvidéken próbálnak helytállni, miközben kavarog körülöttük a mexikói forradalom – ami az Egyesült Államok modernségét a „középkor hitvilágával és kegyetlenségével” ellenpontozza, hiszen csontokból jósoló javasasszony éppúgy akad, mint ellenségei orrát lánccá fűző szabadságharcos.
Pompás, romantikus mese ez (persze történeti valóságra alapozva) pénzről, szeretetről, erőszakról, családról és halálról – és naturalizmusa, illetve remek stílusa megóvja attól, hogy közhelyes, szentimentális sztorivá laposodjon.
(Winston Groom: El Paso. Ford. Lázár Júlia. Tarandus, 2016. 550 o.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!