A Billy Elliot Budapesten egyedi és világszínvonalú előadás lett. Ráadásul megerősíti, gondolat és társadalomkritika igenis lehet egy musicalben.
Bányászsztrájk és musical – ha van két össze nem illő dolog, akkor ez biztosan az. De hát bányászváros és balett sem éppen édestestvérek, sőt egy kamaszfiúnak sem a legmagátólértetődőbb elfoglaltsága a piruett és plié. Márpedig Stephen Daldry 2000-ben készült világsikerű filmjének easingtoni főszereplője balettcipőre cseréli bokszkesztyűjét.
Elton John és Lee Hall sem tett hát mást a filmből készült, s szintén elképesztő sikert arató musicaljében, mint követve Daldryt, a bányászok sztrájkjához társított még egy hozzá igen kevéssé passzoló műfajt. Az Opera vezetése pedig tovább fokozta e paradox sort, amikor meghirdette az Operaház első musicalbemutatóját. Szirtes Tamásék, a magyarországi változat színre vivői nem West End- és Broadway-replikaként mutatták be a művet, önálló látvánnyal és koncepcióval álltak elő. Mindemellett a magas stáblétszám, rengeteg jelenetváltás, nagy előadásszám és hármas szereposztás ellenére sem lett nagyüzemi e nagyszabású bemutató. Nem kötelezően felmondott grandiózus hatáselemek sorjáznak, itt minden egyes megoldás mögött gondolat és kreatív energia van. Szirtes Tihanyi Ákos koreográfussal összhangban emlékezetes, markáns képeket komponált a történet és zene mellé.
Egyik ilyen például, mikor a balettóra és sztrájk szimultán van jelen a színen, és hatására a rendőrök s bányászok összecsapása balettlépésekké szelídül, míg végül győz a szolidaritás. De van itt a Bányarémet, azaz Thatchert kifigurázó politikai bábszínház is. És persze a fejlődéstörténet üzenete is megjelenik: ne félj önmagad lenni, még ha az nem is illik a közképbe! Végül látjuk a sötét mélybe lemenő bányászokat, akik bár felveszik a munkát, a harcot soha nem adják fel.
A komplex alkotás címszerepe sokoldalú színpadi tehetséget igényel, Vizlendvai Áron rendelkezik mindezzel, és ami még fontosabb, általa tényleg egy művész születését látjuk, duplán is. A két kiskamasz (Vizlendvai és Lukács Olivér) olyan sztepp-parádét rittyent elénk látszólagos könnyedséggel, és olyan show-t csinál egymaga, hogy valósággal felrobban a színpad. Az apát Németh Kristóf helyenként még bizonytalanul játssza, a bohókás nagymamát Hűvösvölgyi Ildikó pedig kissé elripacskodja, ám szólója részeges férjével való kapcsolatáról megrázó. Ladinek Judit remekül érzékelteti, kemény élet áll Mrs. Wilkinson mögött, és képes elhitetni azt is, a művészet valóban be tudja ragyogni szutykos kis életünk. Tonyt Fejszés Attila energikusan, az anyát Simon Boglárka megkapó visszafogottsággal, gyönyörű énekhanggal adja. Ömböli Pál (Mr. Braithwaite) az előadás humorát erősíti.
A revüsített finálévá duzzasztott tapsrendben tütüt kap mindenki, bányásztól nagymamáig – hiszen a művész ott szunnyad mindnyájunkban, ám ha ez némiképp túlzás is, a szolidaritásnak azonban valóban ott a helye valamennyiünkben. Mindenkivel szemben. Nem véletlen visszavisszatérő dalsor az előadásban
A jelszó: szolidaritás. Merthogy viszály legyen közöttünk, fent éppen azt akarják.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!