Auguste Dupin és Sherlock Holmes, Edgar Allan Poe és Arthur Conan Doyle fiktív detektívjeinek évszázados, művészeteken átívelő titka után nyomoz könyvében – A Morgue utcától a Baker Streetig és tovább – Benyovszky Krisztián irodalomtörténész. A kutatás eredményeiről kérdeztük.
– Ha egy lelketlen újságíró-gengszter önnek szegezné a kérdés-pisztolyát, hogy melyik nyomozót áldozná föl, Auguste Dupint vagy Sherlock Holmest, kit választana?
– Ha tényleg falhoz lennék állítva, akkor Dupint, de azzal a nem titkolt reménykedéssel, hogy valaki majd megírja „feltámadásának” történetét. Bár ő a minta, és Holmes figurája sok tekintetben adósa neki, nem volt képes olyan mértékű kultuszt teremteni és kreatív művészetközi vándorlást előidézni, mint angol kollégája. Holmesban több minden van belőle, mint fordítva, ezért a Baker Street-i nyomozó „feláldozásával” nagyobb űr, szakadás keletkezne az irodalmi hagyomány szőttesén.
– A mai cyberbűnözés világában megállná a helyét a két nyomozó?
– A módszeres, algoritmikus gondolkodás, a logikai következtetés és a célirányos adatvadászat iránti elkötelezettségük okán úgy gondolom, hogy mindketten hatékonyak lehetnének ezen a területen is. A BBC Sherlock-szériája pedig be is mutatja, milyen sikeresen is alkalmazza Holmes a munkájában az informatika és a digitális kommunikáció új eszközeit.
– Eddigi könyvei közül számosat a titoknak, a jelfejtésnek, egyfajta irodalmi nyomozásnak szentelt – mi az, amit fel akar fedni, mi után kutat?
– Kis túlzással azt mondhatom, hogy a titok tárgya vagy a nyomolvasás céltartománya másodlagos. Ami izgatott, s valamilyen fokig továbbra is izgat ebben a dologban, az a rejtély felvetésének és megoldásának élményfolyamata, az igazság feltárulásának ütemezése – a sejtető utalás, a feszültségfokozás, a félrevezetés, a meglepő következtetés és a megoldásra való váratlan ráébredés olvasói öröme. És persze az, hogy az írók milyen elbeszélői fogásokat is vetnek be e hatások előidézése érdekében.
– Edgar Allan Poe inkább a költészetével hódít a magyar irodalom jelesei között, a detektívtörténetek hatásában mintha nem lenne nyomon követhető a prózában.
– Igen, kétségtelen, hogy a Poe-verseknek, kiemelten A hollónak, sokkal nagyobb visszhangja és gazdagabb utóélete van a magyar irodalomban, mint a Dupin-történeteknek. Azok emlékezete inkább közvetetten, a detektívek által használt módszerekben él tovább.
– Könyvében alaposan körüljárja a Holmes-jelenséget, tényleg feldolgozták, tovább- és átírták már számos műfajban, rengeteg módon viszonyulva hozzá a képregénytől a színpadi művön át a videojátékokig. Van olyan közeg, ahol nincs hatóereje, olyan médium, ahol még nem szerepelt?
– Személy szerint nem találkoztam még Holmes-operával, -operettel és -musicallel, ami viszont nem jelenti azt, hogy valahol, a világ valamely szegletében ne írtak, ne mutattak volna már be ilyen mű(vek)et. A népszerűség mértékéből adódóan a Holmes-adaptációk és továbbírások kérdésében az ember sohasem lehet eléggé tájékozott.
– Ez a sokféle alakváltozat még mindig az Arthur Conan Doyle-i detektívre vezethető vissza, vagy az alapmű már elvesztette központi szerepét?
– Ha különféle irodalmi és tárművészeti áttételeken keresztül is, de az eredeti Holmes-történetek továbbra sem szűntek meg inspirálók maradni a szerzők számára. A befogadók közül pedig sokan a Holmes-filmek vagy Holmes-újraírások után jutnak csak el az eredetikhez, s ismerik fel azok „frissességét”.
– Mindkét alkotó – Poe és Doyle – művei egyaránt népszerűek a magas és a populáris irodalom kedvelői körében – ennek fő okát miben látja?
– Sajátos, egyéni írásmódjukban – a szokatlan, bizarr ötleteket, a rejtélyes és félelmetes motívumokat és a meglepő zárlatra kifutó fegyelmezett, ugyanakkor élményszerű történetmesélést egyesítő elbeszélői stílusukban.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!