Az ember tragédiáját színre vinni merész vállalkozás, hiszen a mű alapvetően nem tűri meg a színpad korlátait. Ha az eszme kerül előtérbe, az többnyire a látvány rovására megy és fordítva, az abszolút Jó és abszolút Rossz harca a szerelmi szálat gyengíti, a tagadás szellemének tökéletes végigvitele pedig vörös farkat eredményez.
Jankovics Marcell rajzfilmje volt számomra az első, ami egyesítette a különböző aspektusokat, és a mű összes rétegét megteremtette, szimbólumokat, cselekményt, gondolati tartalmat, vizualitást egy szintre emelve. A rajzfilm komplexitása és rejtelmessége meggyőzött arról a feltételezésemről, miszerint a Tragédia legtökéletesebb feldolgozási módja az animáció.
Alföldi Róbert megközelítése a Nemzeti Színházban hasonló összetettségre törekszik, de a színpad határait csak pillanatokra képes átlépni: az Űr-színben, amikor Lucifer és Ádám a balkonon egyensúlyozva érezteti a lebegést, vagy a Kiűzetés-jelenetben, amikor Ádám és Éva bemocskolódásának jeleként homok hull alá az égből.
Az erős vizualitás minden színben eltömegesedést eredményez, ami az ember legfőbb és feldolgozhatatlan konfliktusára reflektál, az egyéni egzisztencia kisszerűségére és látszólagos értelmetlenségére. A tömeg – vagyis az „Ecce Homo” – legyen szó bármilyen korról és közegről, megbukik, gyarlósága épp kiszolgáltatottságában és létbizonytalanságában rejlik.
Alföldi jól választja el azokat a jeleneteket, ahol Ádám része a tömegnek (római, párizsi szín), ahol felülről tekint le rá, és félig kívülállóként vesz részt a játékban (egyiptomi, athéni, konstantinápolyi, prágai, falanszter szín), és ahol kívülről szemléli azt (londoni, űr, eszkimó szín), de ettől kiütközik a mű problematikus volta, Ádám örök visszatérésének elcsúszása. Lucifer László Zsolt megformálásában nem klasszikus sátáni figura, nem a tagadás, inkább a kételkedés szelleme, aki nem állít, csak kérdez. Azonban éppen a kérdései azok, amik alapjaiban megrengetik a világot. Blaskó Péter igazi JHV, a megbocsátó keresztény Isten helyett az ősi zsidót formálja meg, aki egyszerre megközelíthetetlen, kimondhatatlan és megkerülhetetlen. Minden percben érezzük a jelenlétét a fejünk fölött, még ha nem is látjuk. Ezért fantasztikus megoldás, hogy ő jelenik meg a Föld szellemeként és Pál apostolként is. Ádám (Szatyory Dávid) és Éva (Tenki Réka) esendőek, az első jelenetekben talán túlságosan is, de ahogy egyre mélyebbre hatolunk a korokba, úgy ébrednek ők is egyre jobban tudatukra, míg végül mitikus hősként zárul rájuk az idő szövete.
Az eszme Alföldinél nem vész el, bár a túlmodernizált képiség sokszor eltereli róla a figyelmünket, a megformálás illik a Tragédia monumentalitásához és intimitásához is. A „láthatatlan” megjelenítését pedig hagyjuk meg a rajzfilmnek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
