Anyai nagy-nagynéném, született Hoffmann Josefin és a fia, Károly emlékére, akik öngyilkosok lettek a kisvárdai gettóban a bevagonírozás napján.
A kisgyerek az udvar porában játszott a kerekes kút és a meggyfa között.
A fán alig volt gyümölcs. Fagyott 1884 áprilisában.
A fiúcskának vállig ért a haja, pedig a vallása szerint már le lehetett volna vágni, elmúlt hároméves. Kis szekeret tologatott.
Pontosabban egy darab fát, ami számára a szekér volt.
Két nagytestű fehér komondor feküdt mellette elnyúlva a porban. Egy ütemre lihegtek a lombok árnyékában. Aztán a lihegést abbahagyták és felemelték a fejüket.
Koszos szürke kaftánban, fején fekete kalappal, vállán batyuval, hajlott hátú sovány vándorember állt a kerítéskapunál, és mély halk hangon megszólította a gyereket.
– Sálom, Jichak! Menj, szólj édesanyádnak!
A gyerek felpillantott a játékából, megnézte magának a szakállas idegent, aki ismeri az ő zsidó nevét, aztán felállt és beszaladt a nyári konyhába.
A vándor és a kutyák nézték egymást, aztán a két állat visszaengedte a fejét a porba.
Fiatalasszony sietett elő. Kezét a kötényébe törölgette, rövidlátóan a kertkapu felé pislogott, de hirtelen megtorpant.
Az ebeket nézte. Miért nem ugatnak a kutyák?
A gyerek visszakuporodott a meggyfa alá a játékához. A fiatalasszony indult tovább a kapu felé.
– Salom! – köszönt a vándor, és még mondott néhány áldó imaszót héberül, amint szokás.
Őszülő hajához, szakállához képest fiatalosan csillogott a szeme. Ez tűnt fel az asszonynak először. Meg a kertkapu tetején nyugvó kéz.
A férfiak keze arrafelé Szabolcsban általában érdes volt. A munkától megkeményedett bőr tele régi sérülések, sebek nyomaival, világosabb, sötétebb foltjaival. A nők megszokták, hogy már nem a gyermeki puha ujjakkal simogatják őket, mint egykor.
A vándor keze tiszta volt, a bőr bársonyos és áttetsző rózsaszín, mint a dologtalan asszonyoké.
Gyakran jártak feléjük vándorzsidók. Volt köztük, aki szalagot árusított, gombot, effélét, volt, aki gyereket tudott tanítani, vagy ház körüli munkákat, javításokat végzett, netán csak szállást keresett, éhes volt, koldult.
Egyiket sem küldték el. Nem küldhették törvény és szokás szerint. Minden zsidóból lehet vándorzsidó. Aki máson nem segít, magán nem segít.
– Sálom! – köszönt az asszony is, és kinyitotta a kertkaput.
– A nevem Józsua – mondta az idegen, és belépett. – Megmoshatom a kezemet?
Az asszony bólintott, a kerekes kút felé intett, aztán visszasietett a nyári konyhába.
Fiatalasszony ne beszélgessen idegen férfiakkal! Különösen nem az udvaron. Az utcáról bárki benézhet.
Az ismeretlen a kúthoz sétált.
A bádogból készült kézmosó edényben tiszta víz volt. A gyerek figyelte, ahogy a férfi megöblögeti a kezét és közben a kötelező ima helyett mormolászik.
– Nem fogja elhinni, Uram! Nem fogja… Én elmondom, ha ez a kérésed, de meg fog haragudni… Ismerem az embereket. Köztük járok
– Nem tudod az imát? – kérdezte a gyerek. – Elmondjam?
– Mondd! – mondta a férfi.
A gyerek mondta, a férfi ismételte, mintha nem ismerné.
Aztán a nyári konyhához sétált, letette a batyuját és a küszöbre ült.
A gyerek jött utána. Leült ő is. Tetszett neki az idegen.
– Maradt egy kis levesem tegnapról – szólt oda az asszony.
A tűzhely mellett állt. Valamit kavargatott.
– Köszönöm – mondta a férfi, és egy tányérban megkapta a levest.
– Biztosan messziről jön – mondta az asszony. – Mi történik a világban?
– Most már, hogy vége a pernek, béke van.
– Hála az Örökkévalónak! – mondta az asszony.
– Hála! – mondta az idegen. – De ami megtörtént, az máskor is megtörténhet. A jó is, a rossz is. – Ne is beszéljünk róla!
– Pedig azért jöttem.
Az asszony a vándorra pillantott, aztán a tűzhely szélére húzta az edényt.
Ezen a vidéken, keleti tájakon századok óta sok volt a prófétáló zsidó. Némelyik messiásnak mondta magát. Némelyik hitte is, hogy az.
A fiatalasszony leült az asztal mellé a hokedlire, és magához hívta a gyereket.
– Gyere, kisfiam, megfésüllek.
– Nem kell tartani tőlem – mondta az idegen. – Járom a világot. Figyelmeztetem az embereket, hogy ismét bekövetkezhet, ami már bekövetkezett.
– A zsidók ezt tudják.
– Tudják, de nem hiszik. Nem készülnek rá. Az utolsó percig bíznak benne, hogy nem következhet be.
– Ilyen az ember – sóhajtott az asszony. – Bízik az Örökkévalóban.
Az idegen oldalt fordult, letette az üres tányért a konyha kövére, hátát az ajtófélfának támasztotta, és az asszonyra nézett.
– Figyelj rám, Jozefin!
Az asszony félbehagyta a fésülgetést, a gyereket magához vonta, és az idegenre bámult.
– Honnan tudja a nevemet? Ki maga?
– Idegen vagyok. Üzenetet hoztam.
– Miféle üzenetet? Kitől? – kérdezte az asszony. Az idegen halkan és röviden elbeszélte, mi történik hatvan év múlva velük.
Az asszony arcából kifutott a vér, kis ideig dermedten ült, aztán felállt az asztal mellől, és a tűzhely felé óvakodott a gyerekkel együtt.
– Csak egyet kiáltok és átjönnek a testvéreim!
– Tudom. Emil, Móric, Mihály, Béla, Mariska… – sorolta a férfi szomorúan. – Higgy nekem! Amit én nem tudok, azt senki sem tudja.
– Miért ijesztget minket? – dadogott az asszony.
– Mire való ez…? És a gyerek előtt… A sorsát egyébként sem kerülheti el senki.
– De, igen! – mondta az idegen. – Elkerülheti.
Felkászálódott, mondott egy áldást, aztán a vállára vette a batyut.
– Köszönöm a levest! Salom!
És elment.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
