A kismartoni Esterházy-kastély parkjában ötkilós nyurgaponty úszik a tóban. A fürdőző madarak úgy tűnnek el a vízben, mintha a lábuknál fogva rántaná le őket a búvár. Ősz van, tomboló sárga színben világítanak a fák. A kápolna tövében idős párok napoznak. Az öregedő szervezet már szomorúságot gyárt a napfényből, nem D-vitamint. Arra gondolok, hogy az életünket alapvetően négy dolog befolyásolja. Az, hogy milyen géneket örököltünk az őseinktől. Az, hogy milyen környezeti ártalmak érnek minket. Az, hogy mit eszünk. És az, hogy minderről hogyan gondolkodunk. A géneket és a környezeti ártalmakat nem igazán befolyásolhatjuk. A gondolataink és az ételek (italok) a mi igazi terepünk.

Egy lány kutyát sétáltat az árnyas ösvényen, a kutya galoppozva rugózik a vakító murván. A valóság és a virtuális valóság között az a különbség, hogy az utóbbi néha leáll. Ez rendszerbeli lényegi különbség. Ki lennénk készülve, ha a valóság néha leállna, mert a kvantummechanika törvényeit még nem tökéletesítették. De hát kik? Ennél valamivel izgalmasabb kérdés, hogy vajon lehetnének-e gondolataim, ha maga a világ, ez a kiismerhetetlen, de olajozottan működő konstrukció nem gondolat műve lenne?

Egy futó jelenik meg a fák között, határozott célja, hogy lefussa a napi öt kilométert. A homlokán izzadság fénylik, amit magába szív a gumis frottír fejpánt. Futva az órájára pillant, itt a tónál szokott hét perc harmincötnél járni. A fák szavak és mozdulatok nélküli tudása lenyűgöz. Nappal még meleg van, de az esti hűvös levegőből tudják, hogy hamarosan vízteleníteni kell a rostokat. Elhullajtják a levélkoronát, az idén nőtt friss ágak először várják a téli fagyokat. Aztán tavasszal kibomlanak a rügyek, virágot, termést hoznak, hogy a talajba hulló magból újabb fák nőjenek. És minden év más, új tavaszok és új telek jönnek. Az embernek viszont egyetlen periódusa van. Ha úgy tetszik, egy fiatalság a tavasz, egy felnőttkor a nyár, és egyetlen öregségben hajlik őszbe a fej. A tél már a mozdulatlanság. Nincs idő miből tanulni. Ha rossz volt a gyerekkorod, az örökre olyan marad. Nem kezded újra és újra az életed. Mint a fák.

Egy bokor takarásában két férfi ül a padon, halkan beszélnek, közben a tavat nézik. A ruhájuk festékes, maltercsík a kézfejükön. Valahonnan zene szól, Haydn a felhők fölött fütyörészik. A világegyetem hőmérséklete mínusz 270 Celsius-fok, 3 fokra az abszolút nulla foktól, vagyis mínusz 273 Celsiustól. Ezen a hőmérsékleten minden megáll. Megáll az atomok és a molekulák mozgása. Megáll az ész. És csak 3 fok a különbség. Ha a szobában három fokkal melegebb van, leveszed a pulcsit, kavarsz egy jeges koktélt, és az ablakon át látod, hogy fehér kondenzcsíkot húz a repülő a lebukó Nap felé. A horizonton izzik a levegő, és érzed, ahogy a légkör paplanja betakarja a Földgolyót, hogy alatta évszakok válthassák egymást, a növények szárba szökjenek, és a bőrödnek soha ne kelljen megérezni a mínusz 270 Celsius-fokot.

Egy bokor takarásában két férfi ül a padon, halkan beszélnek, közben a tavat nézik. A ruhájuk festékes, maltercsík a kézfejükön. Valahonnan zene szól, Haydn a felhők fölött fütyörészik. A világegyetem hőmérséklete mínusz 270 Celsius-fok, 3 fokra az abszolút nulla foktól, vagyis mínusz 273 Celsiustól. Ezen a hőmérsékleten minden megáll. Megáll az atomok és a molekulák mozgása. Megáll az ész. És csak 3 fok a különbség. Ha a szobában három fokkal melegebb van, leveszed a pulcsit, kavarsz egy jeges koktélt, és az ablakon át látod, hogy fehér kondenzcsíkot húz a repülő a lebukó Nap felé. A horizonton izzik a levegő, és érzed, ahogy a légkör paplanja betakarja a Földgolyót, hogy alatta évszakok válthassák egymást, a növények szárba szökjenek, és a bőrödnek soha ne kelljen megérezni a mínusz 270 Celsius-fokot.

A park pálmaháza üres. A pálmák a pálmaház előtti téren állnak. A kert tervezetten színpompás virágjait ollóval rendezi a kertész. Egy csapat indiai srác Juventus-mezben rohan a salakpálya felé. Az erdőből felkiált egy kisfiú: – A rohadt életbe! Őt soha többé nem fogom hallani, és látni sem látom már soha. Nem tudom, mi történt vele, és azt sem, mi fog. Épp annyira ismeretlen, mint a Hold, amit a tiszta égbolton majd’ minden este látok, és ha álmatlan éjszakán az ablakra nézek, tudom, ne reméljek sokat Teliholdkor.

A levegő lassan lehűl, akik befelé jönnek a parkba, már dzsekit viselnek, sálat. Fürkészem az arcukat. Délben, amikor a Merkúrban ebédeltünk, három asztallal arrébb megláttam egy férfit. Megállt a számban a falat. Ott ült a hasonmásom. Nem úgy, hogy kicsit hasonlított, hanem úgy, hogy tőlem pár méterre láttam magam. Testen kívüli élmény volt. Derűs fickó, mondtam a feleségemnek, aki nyugtázta, hogy ilyennek látom magam.

Elmúlt a délután, de megmaradt róla egy kép, ahogy ülök a padon, tűz rám a Nap, és arra a kérdésre keresem a választ, hogy van-e olyan nagy ez a fényerő, hogy a pad mögött kutyájával játszó férfit kitakarja a pixelekből a jótékony homály? Nem tudom. Őszintén szólva, nem tudom. Csak azt, hogy mínusz 273 foknál az idő is megáll.

 

Címkék: irodalom

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!