Az anyák sokszor szeretetből óvják a családjukat a lelkük sötét oldalától, de kár azzal áltatni magunkat, hogy amiről a legközelebbi hozzátartozóink nem tudnak, azt nem is érzik. Az első Arany Pálmára jelölt norvég film éppolyan súlyos alkotás, mint a vasajtó a tudat pincéjén, ha az elfojtás már művészetté válik, és a levegőtlenség a lélek fulladásos halálához vezet.
A háborús fotóriporternő, Isabelle (Isabelle Huppert) hivatása az, hogy a világ elé tárja az igazságot, paradox módon a saját életében épp ennek ellentettjére törekszik. Halálos autóbalesete után két évvel is akadnak még titkok, amelyek felkavarják férje (Gabriel Byrne) és két fia (Jesse Eisenberg és Devin Druid) látszatnyugalmát.
Hiszen valójában még a gyászfolyamaton sem mentek keresztül, ők is az elfojtás mesterei, és bár töredékekben ott van mindegyiküknél az édesanya tragikus története, egymással sem osztják meg ezeket. Így csak a néző előtt jelenik meg teljességében, ahogy Isabelle vívódott a hivatása és a családja között, folyamatosan őrlődve, hogy hol van rá nagyobb szükség, hogy súlyos depresszióval küzdött, miután annyi szörnyűséget és halált látott a frontokon, és lassan kiderül, hogy valójában nem is véletlen volt az autóbalesete. Ez már szinte művészi thriller is lehetne, csakhogy mi nem a titkok misztikus természete, hanem a kimondatlanság súlya felől érezzük ránk nehezedni a sorsát.
Joachim Trier, az író-rendező egy sorozatgyilkos higiéniájával és precizitásával boncolja a család közös tragédiáját, az egymás és a saját sorsunk iránti felelősséget, épp a fonákjáról jutva el az igazságig, hogy a szeretet nem arra kötelez, hogy elrejtsük, hanem, hogy megosszuk a félelmeinket, fájdalmainkat egymással.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!