-
XXXVII.
Éjfél előtt felébred a szél, az öböl körül
Hasas lámpatestek, akár a félhold vonulása
Az égen, ívelt sorban világítanak,
És hirtelen meglódul fölfelé a kikötő,
Emberemlékezet óta nem volt ilyen dagály,
Vitorlák háromszöge villan a háztetők
Felett, és a hálószobát megtöltik a tengermélyi
Hangok, a sercegés, a moraj, és mögötte
A túlvilági csönd, habos tajtékot vet
A lepedő, ahogy fordulsz, most hanyatt
Fekszel épp, fejed körül a párna ráncai
Sötét sugarakban futnak szerteszét,
Szemhájad alatt halraj vonul, míg tátott szájú
Ragadozók úsznak a semmi felé odakint,
Vigyázok rád, aludj.
XLVI.
Mint felhasadt vattakabátból a bélés
kitüremkedő bolyhai, a folyón
pára ül. Házak elszürkült fogsora a parton.
Fölötte ezernyi lezárt szemhéj
az ég felé forduló sok tetőcserép.
Alig valami maradt belőled,
és arcvonások nélkül tűnök majd én is el.
Akár egy folyó, amely folyónak lenni megszűnik.
Akár egy fa, mely lángol, de nem tudja, hogy ég.
XLVII.
Törékeny reggel. A bőröm fagyott
üveg. Fénysugár fut végig a szobán,
akár egy hajszálrepedés. Megy a tévé.
Azt hittem, nem félek a haláltól.
Ismeretlen önmagamat, a vakot,
ostobaság volt a fényre vezetni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!