Az az igazság, hogy torokszorítóan irigykedem. Hogy tud valaki ilyen gyönyörűen írni? Hogyan lehet a lélek láthatatlan rezdüléseit ilyen finoman kimondani, úgy, hogy nincs benne semmi kimódoltság, sallang, cicoma, csak mint az olajozott acélgörgők, úgy tekeregnek egymásba az egymásra talált szavak.
Banville prózája e világból táplálkozik. Férfias, szilárd, mégis, mint egy selyemgubó, könnyed szövésű. Ha a selyemfonál lassan lebomlik, magával ragad különös hangulata. Csak ő tud olyan mondatokat leírni, hogy „Miközben önmagunk ledöntött szobraiként feküdtünk egymás mellett azokon a végtelen októberi éjszakákon…” vagy A tenger című regényéből: „az apró hullámok fásult egykedvűséggel törtek meg a tenger peremén, mintha csak egy álmos varrónő forgatná vég nélkül ide-oda egy ruhadarab szegélyét.”
Akár egy verssor is lehetne.
Banville szerényen cipeli az irodalmi díjak sokaságát, többek között a legnemesebbet, a Man Booker Prize-t, Nagy-Britannia legjelentősebb irodalmi elismerését. Az sem csoda, hogy neve rendszeresen felbukkan az irodalmi Nobel-díjra ajánlott szerzők listáján. Ám az író tucatnyi regénye közül, magyarul csak kettő jelent meg: A tenger és legújabban a Végtelenek.
Mindkét próza – a fordító érzékenységének köszönhetően is – tökéletesen adja vissza az élet és halál, a szerelem és vágyakozás fájdalmas intenzitását, létünk sorsdöntő pillanatainak tragédiáit és nagyszerűségét, miközben a végtelenül emberi történetek nyugtalanítanak, megindítanak, ám mégis vigaszt nyújtanak.
(babucs)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
