Berta Ádám: Az esőcsináló


– Induljunk – mondta a bátyám aznap hajnalban, aztán csendben gyalogoltunk két órán át.

Pár perc alatt elmaradtak mögöttünk a falunk sátrai.

– Ne nézz vissza – figyelmeztetett, de olyan voltam belülről, mint a háncs.

Minden kapcsolódott valami máshoz, de semmi sem ahhoz, ami nappali ésszel kikövetkeztethető lett volna, és száraz volt az egész bensőm, a széleknél megtekeredett, szúrós, idegen. Eddig sem tanakodtam a jövőn, de most valahogy megváltozott ez az egész nemtöprengés. Hiába győzködött mindenki, hogy a törzs megvéd, a régi törvény megvéd, hogy a közösség akaratát hajtottuk végre, úgy éreztem, mégis rossz kezdet volt a mai nap, egy értelmetlen szakasz kezdete. Az esős évszak feléhez érkeztünk, de még egy csepp eső sem hullott. Múlt héten páracsíkok vonultak az ég alján, és feltámadt a szél, de aztán csak nem jött a vihar.

Éjjel, amikor megindultunk felé, hátrálni kezdett, aztán megfordult és futásnak eredt. Ötször-hatszor szúrtuk meg. Szorosan tartottuk, lefogtuk a vállát, amíg bugyogott belőle a vér. Aztán elernyedt, a föld gyorsan beitta az összes nedvet, mi pedig homokkal ledörzsöltük a bőrünkről a vérfoltokat. A nagyja nem jött le. Hajnalra újra száraz és rugalmas lett a bőrünk, de továbbra is meglátszottak rajta a sötét foltok. Már előzőleg mondogatták a vének, hogyha megvan a dolog, akkor nekem meg a bátyámnak el kell indulnunk, mégpedig a megyeszékhellyel ellentétes irányba, Kapoetába, de nem hittem el. Annyiszor mondogatták már, hogy ennek vagy annak Toritba vagy Kapoetába kell mennie, de még sosem láttam senkit, aki gyalogszerrel tényleg nekivágott volna. Van egy város tőlünk keleti irányban, azt mondják, gyalog három napba telik az út, dzsippel három óra. Onnan már volt, aki átjött hozzánk, de ez is akkoriban történt, amikor a bátyám és én még kicsik voltunk, és az az ember már nem él. Egyébként csak a nemrég alakult dél-szudáni állam katonai dzsipjei járnak. Az az ember lázas dolgokat magyarázott, amiket a vének is féltek elismételni; tébolyult volt, meg kellett ölni, különben kárt tehetett volna bárkiben. Anyánk előző nyáron halt meg, úgyhogy senki nem tartott vissza bennünket. Azt mondják, Kapoetában van egy nagy víztározó, erről már sokszor hallottunk. Ahogy lépdelek a bátyám mögött, ezt a sok vizet képzelem magam elé.

Az első végiggyalogolt nap után jött meg a dzsip, benne a katonákkal. Nem menekültünk.

– Szálljatok be – a dzsip felé lökdöstek, de nem ütöttek meg.

Amikor visszaértünk a falunkba, nem hagytak kiszállni.

– Az esőcsináló volt a bűnös – mondták a katonáknak a vének.

– Ha elviszitek a fiúkat, vigyetek el mindenkit – mondták a vének.

– Nem tehetnek semmiről, a közösség döntött úgy, hogy fel kell áldozni az esőcsinálót – ismételték.

A megyeszékhelyről, Toritból kiküldött katonák szavait nem hallottam. Végül úgy láttam, letelepednek a tűz körül. Nálunk töltik az éjszakát, reggel fogják eldönteni, mi legyen. A bátyámra néztem. A feje alatt összekulcsolta a kezét, és hortyogva aludt.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!