Borbála lányai

Gyalog mentem át a hídon, a hónom alatt a literes borvizes üveg nem volt egészen tele benzinnel, minden lépésnél éreztem, hogy lötyög. A haragosaimra, a két Motánszki fivérre gondoltam, arra, hogy miket kiáltoztak utánam, amikor két nappal azelőtt kihajítottak a kocsijukból. Ha akartam volna, persze meg is hallgathattam volna, és nem csak azt, hanem azt is, amit akkor mondtak a pénzről, amikor ott ültem mellettük a hátsó ülésen, még mindig ott volt a zsebemben a régi mikrokazettás diktafon. De persze egyáltalán nem akartam.

A hídon túl az országút elkanyarodott, a kanyarnál egy földút tért ki belőle, átvitt a cserjésen, aztán be a fák közé. Én arra mentem, a fák között itt-ott régi autóroncsok álltak, egyikből-másikból mintha halkan recsegve szólt volna az autórádió. Egyiknél se álltam meg, mentem beljebb és beljebb az erdőbe, Saroltát kerestem.

Messze bent jártam már az erdőben, rég nem hallatszott oda se a vasút, se az országút, amikor végre megláttam. Egy türkizkék terepjáró tetején üldögélt, a pókhálósra törött szélvédő üvegéből szedegette-markolászta épp ki az üvegtörmeléket.

Amikor meglátott, felém hajított egy félmaréknyi üveget, félrehajoltam, néztem, hogy a szemcsék sziporkáztak a ragyogó napsütésben, hallottam, ahogy jégverés módjára a páfrányok közé csapódnak. – Takarodjál innen – kiáltotta, a hangja csikorgott, mint a fék.

– Én vagyok az – kiáltottam, felé tartottam és jól megráztam a borvizes üveget.

Hunyorogva rám nézett, felém szagolt, tejszőke haja mintha lobogott volna a szélben, amit hirtelen megéreztem a tarkómon

– Hát akkor gyere ide, galambom – mondta, ahogy széles mosolyra húzódott az arca, a vastagon rákent alapozón mintha áttűnt volna a fehéres sebhelyek labirintusmintázata.

– Mi a nagy helyzet? – kérdeztem, felléptem a terepjáró lökhárítójára, aztán a motorháztetőre, aztán odaültem mellé a tetejére.

Sarolta megrázta a fejét.

– A deltánál nem harapnak a halak – mondta, megfogta a kezem, rányomta a szélvédő üvegére.

Hagytam, hogy a törmelékes üveghez érintse a tenyerem, hagytam, hogy a málladozó üveg felsértse egy kicsit a bőrömet. A terepjáró belsejében akkor halkan megszólalt a rádió, éppen híreket mondott, a pilóták sztrájkot jelentettek be, a belügyminiszter a lemondást helyezte kilátásba. Sarolta tenyere érdes volt és páfrányszagú, végigsimított a homlokomon, aztán befogta a szememet. Éreztem, ott ülök a hátsó ülésen, az ölemben halkan lötyög a benzin az üvegben, az előbb álltak meg, az előbb vettek fel, majdnem elütöttek, amikor a kanyarban eléjük léptem az alkonyatban a fehér ballonkabátomban, azt kértem tőlük, hogy csak a kocsimig vigyenek el, mutattam, hogy a benzinkúttól jövök az üveggel. Megyünk, a rádió halkan szól, ők a halakról beszélgetnek, a deltánál töltött hétről, arról, hogy vajon hányra érnek majd haza. Hallgatom őket, előhúzom a zsebkendőt a kabátom zsebéből, lassan elkezdem letörölni az arcomról az alapozót.

Elhúztam a fejem Sarolta tenyerétől, a kezem is elrántottam az üvegtől, nem akartam látni az arcukon a visszapillantó tükörben megjelenő félelmet.

Sarolta rám mosolygott, a szemén fehér volt a hályog, ahogy elbámult mellettem.

– Sose találok olyan bátor fiúkat, mint amilyen te voltál – mondta.

– Én se olyan szép lányokat – mondtam, aztán mélyet szívtam az égett benzinszagú levegőből, Sarolta tarkójához nyúltam, puhán rányomtam fémnél hidegebb bőrére a tenyerem, magamhoz húztam, megcsókoltam, éreztem, a csókja műanyagízű, avarízű, hamuízű. Egyszerre megint a kocsi hátsó ülésén ülök, megint szól a rádió, hallgatom, lassan kihúzom a dugót a benzinesüvegből, tudom, mindjárt a horgászok gallérja mögé fogom locsolni.

Ahogy hirtelen elrántottam a szájától a szám, mintha üvegtörmelék csikorgott volna a nyelvem alatt. Az jutott eszembe, hogy mikor én vettem fel, az volt a szerencsém, hogy a kocsim hátsó ülése tele volt frissen faragott zsindelyekkel, ezért inkább magam mellé ültettem, és túl részeg voltam ahhoz, hogy bármi megijesszen.

Sarolta az arcomba nézett, hunyorgott. 

– Mi bánt, galambom? – kérdezte. – Érzem, hogy félsz valamitől.

– Haragos, gonosz emberek vannak a nyomomban – mondtam. – Olyanok, akik a véremet kívánják – elhallgattam, kivettem a zsebemből a diktafont. – Valami pénzt keresnek rajtam, olyat, amit már rég megadtam – mondtam. – Ez az autójuk hangja – mondtam, bekapcsoltam a lejátszásra állított diktafont.

Sarolta orrcimpája kitágult, félrehajtott fejjel hallgatta a Motánszki fivérek kiáltásait, kocsijuk hirtelen felbőgő motorját.

– Azt ígérték, este hét felé jönnek – mondtam, kikapcsoltam a diktafont, Sarolta kezei közé csúsztattam a benzinnel teli üveget.

Sarolta erre semmit se mondott, csak lassan bólintott egyet, magához ölelte az üveget.

Lassan, hogy meg ne zavarjam, lemásztam a kocsiról, egy pillanatig még álltam és néztem, hogy Sarolta az üveget a melléhez szorítva üldögél a terepjáró tetején. Csendesen ringatózott az autórádióból hallatszó lassú, halk zongoraszó ütemére.

Megfordultam, óvatosan, halkan lépegetve elindultam visszafele az ösvényen. A  haragosaim szép metálszínű autójára gondoltam, arra, hogy milyen jól elfér majd az is itt a fák alatt. Az idősebbik Motánszki mérges arca jutott eszembe, az, hogy mi remélhetőleg nem látjuk már egymást soha többé.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!