Csak a mocsok maradt

Akár szimbolikus olvasata is lehet annak, hogy Alföldi Róbert (az Operettszínház és a Nemzeti után) most a Bábszínházban, félig-meddig bábokkal vitte színre a világhírű musicalt. Ráadásul a nézőtér első két sorába bábokat ültetett. Miközben az egyén választási lehetőségét és döntési felelősségét taglalja.

Ütősen kezdődik az előadás: a Konferanszié (a karizmatikus Bercsényi Péter) hátulról, valahonnan a mélyből kapaszkodik fel a színpadra, majd vért köp. Ki vagyok én? – kérdi. A darab végére már körvonalazódik, hogy egy a sok megfélemlítettből, aki akkorát rúg a nála is kiszolgáltatottabba, hogy csak úgy perdül kifele a néger/cigány baba. Törpéből óriássá és rivaldafényben fürdővé válik annak fejében, hogy művészként idomul az erősek által belévert elvekhez. Innentől lehet akármilyen kínosan rossz, felvállalhatatlanul közönséges vagy gátlástalan, nem kell semmitől sem tartania.

Egyszerre lepusztult és borzongatón apokaliptikus a tér is – graffitis, csőrendszeres alagsori helyszínen vagyunk. Alföldi sötétebb, végletesebb és szikárabb előadást akart, de túlszárnyalta saját ígéretét, mert csak a mocsok maradt. Kiölt a Kabaréból mindenféle varázst, buja erotikát és talmi csillogást, mely mögött izgalmasan sok minden kavarog. Nyersen obszcén és alpári lett e miliő. Pedig épp a frivol kettősség, ennek feszültsége s fájdalma adja a kabaré világának és magának a műnek a bukéját. Ellenpólus nélkül viszont nincs feszültség, és nem fáj annyira a veszteség sem.

Éppígy hiányzik Sallyből is a titokzatosság és a pimasz bohóság. Mórocz Adrienn nem találja a szerepet, a szerep őt. Ám ami hiányzik a rendezésből és a főhősnőből, az megvan Hoffer Károly latexgumi bábjaiban – szellemesen sokszínűek, elszabadultan ötletesek, és olykor szívszorítóak. Mindamellett szókimondón vallanak a testről, a maga tökéletlenségében, múlandóságában. Pallai Mara (Schneider kisasszony) és Ács Norbert (a zsidó Schultz úr) emberire hangolt nagyszerű párosa is kárpótol bennünket.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!