Mikor megérkezett a tavasz, a nyugdíjas, özvegy katona nem tudott tovább otthon ülni, unatkozott.
Elege volt a teából, a pipából, a könyvekből, a pasziánszból – friss levegőre vágyott. Kifésülte ritkuló, őszes, a dohányfüsttől foltokban mustársárga bajszát, vette kalapját és botját, és sétálni indult. Nem volt semmi határozott terve, csak ment, amerre látott, élvezte a napsütést, a gyaloglást, nézte a viháncolva-nevetgélve elhaladó fiatal lányokat. Órák hosszat csatangolt a belvárosban. Egészen lassan poroszkált, a bal lábát még mindig húzta kicsit. Ahányszor a fájdalom belenyilallt a combjába, eszébe jutott az a sörszagú csőcselék. Pár éve botokkal elverték az utcán, fényes nappal. Szégyenteljes ügy volt, de hát ilyenek ezek, brit kutyák, nem emberek azok, hanem csak ebek, harapós, veszett dögök, gondolta magában bosszúsan. Néha, mikor elfáradt, leült egy park padjára, bámulta a zöldellő fákat, hallgatta az éneklő madarakat, mélyen magába szippantotta az üdítő levegőt. Könnyű volt a szíve. Mintha a haragot, ami eddig a lelkét rágta, elfújta volna a tavaszi szellő.
Sötétedéskor éhség lepte meg. Évek óta nem volt már éhes, nem is tudott mit kezdeni hirtelen ezzel a régi érzéssel. Olyan volt,mintha egy őskori, elfelejtett szerelem tért volna vissza váratlanul, csak az érzemény nem a szívében, hanem a gyomrában jelentkezett. Felkelt a padról és a legközelebbi sörkorcsma felé vette az irányt. Sokáig állt a kapu előtt. Az Arany Sashoz címzett vendéglő cégérében a díszes felirat alatt nem sas, hanem egy sárga majom üldögélt, aki gömbölyű korsóból sört ivott.
A nyugdíjas, özvegy katona leült a kertben egy faasztalhoz, és azon tűnődött, miért egy majom szerepel a „Sas” cégérén. Aztán rájött: de hiszen ez pofonegyszerű! A sas nem tud ülni és sört inni, de a majom igen. Na de akkor miért nem hívják a kocsmát „Arany Majomnak”? Elhatározta, hogy ezt meg fogja kérdezni a kocsmárostól, ésjavasolni fogja, hogy korrigálják a vendéglő nevét.
A fehér kötényes, elhízott, kopasz vendéglős hamarosan megérkezett az asztalához.
Mivel szolgálhatok a báró úrnak? – kérdezte udvariasan, ám hangjából inkább undor, mint udvariasság érződött.
Fiam. Egy igazi magyar gulyásra vágyom, borjúlábszárból és borjúpofából, jó sűrűn, hogy megálljon benne a kanál. Paprikásan, borsosan, köményesen, méregerősen. És hozzá egy kancsó száraz tokajit kérek.
Báró úrnak tudom ajánlani a kemencében sült báránycsülköt vagy a ropogós oldalast…
Nem, fiam, hozza csak azt a gulyást.
A kocsmáros is meglepődött ezen a rendelésen, de a nyugdíjas, özvegy katona még inkább. Valóban ezt rendeltem? – kérdezte magától félhangosan, ahogy a kocsmáros eltávozott asztalától.
Fél órába telt, míg megérkezett a gulyás. Addig a nyugdíjas, özvegy katona két félliteres kancsó bort megivott, elszívott egy jókora szivart, és közben mámorosan hallgatta a szomszéd asztalnál sörözők nótázását. A megittasodott bécsiek valami tarka szoknyáról énekeltek, amely alatt huncut kis állatka lakik, amely kieszi a férfi fejéből az eszet. Máskor talán odament volna az illetlenül dalolókhoz, és rendreutasította volna őket, de most csak mosolyogva hallgatta a pajzán nótát, békésen eregette a füstöt.
A gulyás remekül sikerült, a gőzölgő, vérvörös, sűrű lében nagy, vajpuha húsok kellették magukat. Úgy esett neki az ételnek, mintha évek óta nem evett volna. A friss kenyeret harapta a gulyáshoz, minden falat után nagyot kortyolt a borból.
Már a tányér felénél szédülni kezdett, de az evést nem hagyta abba. A szája lángolt, egész testét átjárta az erős paprika tüze. Minél inkább szédült, annál gyorsabban evett, végül már az egész kocsma őt figyelte. Csak néhány kanálnyi volt hátra a vacsorájából, mikor tízet ütött az óra, és a nyugdíjas, özvegy katona ájultan zuhant hátra a fapadról.
Orvost, orvosért szaladjon valaki – kiabálta az egyik korhely a szomszéd asztaltól.
Nem kell annyira rohanni, szívós jószág ez – legyintett közönyösen a kocsmáros. – Máskor is elájult már itt, magához fog térni. Valami fejsebet kapott a seregben, attól alszik el folyton, idővel jobban lesz.
Ketten megfogták a mozdulatlan testet, és felfektették a padra. Az orvos csak éjfél előtt érkezett. Megállapította a halált, és elrendelte a boncolást.
A boncmester és a fia egész éjjel pálinkáztak, nem gondolták, hogy dolguk lesz még reggelig. Mikor meghozták a hosszú nyakú, nagybajuszú, kiguvadt halszemű hullát, sűrűn káromkodtak, és ittak némi kávét.
Olyan bársonyos a tavaszi éjszaka, sültbolond, aki ilyenkor hal meg, morogta az öreg boncmester, majd unottan vette elő fűrészét, hogy nekiálljon a koponya fedelének eltávolításához. A fia közben a hulla zsebeiben kotorászott, hátha a kórházi szállítók elfelejtkeztek az elhunyt kizsebeléséről. De nem felejtkeztek el. Csak a papírjait hagyták meg a halottnak, a gyűrűt, az órát és a pénzt magukhoz vették.
A fiú nem nagyon tudott olvasni, percekbe telt, amíg kibetűzte: – Báró Julius Jacob von Haynau. Valami nagykutya lehetett. Azt írja: Feldzeugmeister.
Hogy azt a leborult szivarvégit, hát ez még él, hogy az ördög egye ki a szívét! – kiáltotta a boncmester, és a lüktető agyvelőre mutatott.
A hulla felült a boncasztalon és azt mondta: – Jó estét kívánok. A bresciai hiéna vagyok. Főúr, fizetek. A számlát szeretném. Az öreg abban a pillanatban elájult, és elterült a vérfoltos padlón.
A szőke fiú némán, bénultan, rettegve nézett a halszemekbe. Fogalma se volt, mitévő legyen.
Mi lesz már? A számlát. Sietek! – mondta a nyugdíjas, özvegy katona.
A fiú felkapta az asztalról a bélollót, és tövig belevágta a lüktető agyba.
Nahát, hogy itt az Arany Majomban milyen goromba a kiszolgálás, ezt mindenkinek el fogom mondani, még magának a császárnak is – mondta halkan a nyugdíjas, özvegy katona, bosszúsan legyintett, majd a hátára zuhant.
Miután apját fellocsolta, a fiú ennyit írt a boncolási jegyzőkönyvbe (lassan, ügyetlenül, minden betűt hosszan rajzolgatva): „A halál oka: agyvérzés. 1853. március 15.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
