Csuda gondolta, hogy egyszer majd vonatos üldözős filmen fogunk izgulni. Mert ugye naivan azt hinnénk, ott csak egy sínpár van, legfeljebb még mellékvágányok, amiken meg végképp nem lehet előzni. Tony Scott mégis megcsinálta: a Száguldó bomba úgy lett ütős akciófilm, hogy teljesen valószerűtlen a történet, holott még az elején a lelkünkre kötik, megtörtént eseményeken alapul.

  -
  -
- – Kép 1/2

Attól még nem hagyna cserben bennünket az izzadsággátló dezodorunk, hogy megtudjuk, egy 800 méteres, vegyi anyagokat szállító, vezető nélküli vonat száguld 130 km/h-s sebességgel valahol Pennsylvaniában a sűrűn lakott és veszélyes üzemekkel pöttyözött területek felé. Ám itt jelentkezik a rendező tehetsége, ahogy időnként bead egy képet a dübörgő monstrum szikrázó kerekeiről, meg a kishangyaként rohangászó, halálra vált helyi lakosokról, akiket épp evakuálnak.

A remek színészek is keltik a feszültséget, Denzel Washington bár a nyugodt erő szobra, a legdrámaibb pillanatban persze felhívja a lányait, hogy még elmondja nekik, szereti őket. Az ifjú titán Chris Pine már kevésbé győzött meg. Még ha idővel ki is derül róla, hogy nem is ütötte meg az asszonyt, így is egy idióta benyomását kelti, nem pedig a világmegmentőét. Ez jobban fekszik Denzelnek, ráadásul a mosolya még a 60 felé is szívdöglesztő, karizmája pedig acélosabb, mint megannyi fiatal kollégájának. Rosario Dawsont is komolyan kell venni a talpraesett forgalmistanő szerepében, de a karakán főhegesztő (Lew Temple), az átok váltóőr (Ethan Supplee), a fafejű fejes (Kevin Dunn) és az ügyesen kibicelő közlekedési szakértő (Kevin Corrigan) is mind nagyot alakítottak.

Egy dolog zavart csak, de az se vészesen, hogy igazi könnyes amerikai hőseposzt faragtak a sztoriból, robusztus hepienddel. Az amerikai filmes folklór már csak ilyen, kellenek a hétköznapi hősök, akik a reggeli kávé fölött Vietnamról nosztalgiáznak, egyenes derékkal cipelik a világgazdasági válságot, és jó közkatonaként az életüket kockáztatják polgártársaikért. Természetesen meg is érdemelték méltó jutalmukat, bár Chris Pine-nak kijárt volna még egy nyakleves egy nagy büdös ponttyal a távoltartási végzés helyett. A boldogság lám, csupa ilyen egyszerű dolgon múlik: nem tarol le bennünket a gyorsvonat, kibékülünk a nejünkkel és megkapjuk a nyugdíjunkat, vagy a főnökünk állását.

Végérvényesen csodálója lettem Tony Scottnak és várom, mi jöhet még a vadászgépek (Top Gun), a metró (Hajsza a föld alatt) és a vonatos üldözés után: villamos, fogaskerekű vagy sílift?

(For­gal­mazza az Intercom)

Címkék: önkormányzati választások, forint, Száguldó bomba

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!