Egyszer, majd

Lakik itt valamiféle szomorúság, múltba hajló idézet és dallam. Ezt azonnal érzékelni lehet, amint átlépjük a tárlat ajtajának küszöbét.

Hetven-nyolcvan év eltűnik az időből. De nem azért, mert a falakra lógatott fényképek egy letűnt kor múzeumi frontális installációhangulatát idézik; és azért sem, mert a modernitás jegyében a terem közepére épített térben egy 1974-ben készült film képkockái peregnek (Tarkovszkij: A tükör). Inkább azért, mert a Tarkovszkijék életképeit bemutató kiállítás tökéletes kivetülése annak a vágynak, ami minden emberben lakozik: egyszer talán boldogok leszünk. Tarkovszkijék pedig mintha sosem lettek volna azok.

A fényképeket és üvegnegatívokat, valamint a belőlük áradó búskomorságot többnyire Lev Gornungnak köszönhetjük. Az orosz fotográfus – a filmrendező édesapja, Arszenyij Tarkovszkij költő barátja – az 1930–40-es években készített néhány felvételt Arszenyijékről.

Erős, jó képek. Elsőre nézve idilli világot mutatnak, csak azok az arcok ott, a felvételeken ne néznének ránk ilyen őszintén a múltból. Mintha azt üzennék: egyszer ti is így néztek majd a lencsébe, mert már tudjátok, milyen világban éltek. Ezek a képek peregnek Andrej Tarkovszkij Tükör című életrajzi filmjében is – és félelmetes erővel ragasztanak a múltba.

Ha valaki eddig nem talált volna fogást Tarkovszkij művészetén, a tárlatot látva érteni kezdni egy művészi rezdülés születésének pillanatait. A képek megrendítő erővel mesélnek a magányról, annak kétségéről, hogy az álmokon és vágyakon túl az ember életében történik-e bármi is. Persze aki Tarkovszkijban a szárnyaló örömöt keresi, annak előbb abban kell hinnie, hogy az ember szenvedéssel és áldozatvállalással emelkedhet a magasba – még akkor is, ha ez pusztulással jár. És még az is lehet, hogy a boldogság, amit annyira keresünk, nem több annál, hogy tudomást veszünk a körülöttünk lévő világról, a tükörbe nézve pedig nem Isten arcát látjuk, hanem önmagunkat.



A kiállítás december 10-ig
látható

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!