Még nem utáltam ennyire filmet, mint Az élet fáját. Írni sem akartam róla, és minél több ajnározó kritikát olvastam, annál dühösebb lettem. Aztán a Los Angeles Timesban találtam egy rokonlelket, aki végre kimondta, Terrence Malick Arany Pálma-díjas alkotása „az amerikai művészfilm”: kínosan elnyújtott meditálás az élet nagy kérdéseiről, gyenge narrációval és dialógusokkal, ám annál hangosabb kinyilatkoztatásokkal.
Az operatőri munka és a színészi alakítások bár figyelemre méltóak, aki nem él az író-rendező agyában, még két és fél óra után sincs fogalma arról, ki kicsoda, vagy mi történik éppen, és mi végett.
Olyannyira nem, hogy én is csak a gugliból tudtam kideríteni, hogy a főszereplő három fiútestvérből melyik lett 18 évesen öngyilkos, holott az egész történet az ő halálhíréből indult ki. Kizárásos alapon nem az, akinek felnőtt énjét Sean Penn játszotta. Még mindig maradt kettő, akik végzetes lelki sebeket szenvedtek gyermekkorukban. Édesapjuk (Brad Pitt) durva, militáns módszerekkel nevelte őket. Pitt összetett személyiségábrázolásával eléri, hogy megvessük ezt az apát, és egyben kételkedjünk is egyszerű ítéletünkben. Mégsem lehet brutális, szívtelen véglény, aki ilyen mennyeien tud muzsikálni. Talán ezt a mintát hozta otthonról, talán az keserítette meg, hogy nem a zenét választotta, hanem mérnök lett, és ebben is kudarcot vallott (áthelyezték és visszaminősítették). Minden szülő pánikba esik, ha kamaszodni kezd a gyereke – három fiúval főleg –, egy haragos, elcsigázott ember pedig még kevésbé találja a szeretet útját. Ez persze nem menti fel őt, ahogy a fiúk szemében istent sem, aki hagyja mindezt megtörténni. Az álmodozó, játékos, törékeny, mosolygós édesanya (Jessica Chastain) sem képes ellensúlyozni az apa kegyetlenségét. Sőt, még ő lakol a gyerekek „rendetlensége” miatt, és mert kártékony babusgatásával az „apjuk ellen neveli” a fiúkat.
Bár csak villanásokat látunk az életükből, mégis katartikus ez a családi dráma a színészek (Pitt, Chastain és a gyerekszereplők) szívbeszúróan hiteles játéka miatt. Pont elég lett volna az élet fája (a legidősebb fiú születésekor a kertben ültetett fa) motívumnál maradni. Csakhogy Malick biblikus történetmesélési ambíciói agyonnyomták a film lelkét.
Végigszenvedhettük a teljes evolúciót az őslevestől a törzsfejlődésen át a feltételezett befejezésig, mikor a Nap már fehér törpe, és nincs a Földön élet. Ha közben nem jutott volna eszünkbe, vajon nem több-e ez annál, mint amit a tudomány segítségével tudunk, Mallick az arcunkba tuszkolta magát az intelligens tervezőt is. Ő pedig egy titokzatos, néma, sarki fényszerű paca, akihez a gondolataiban mindenki suttogva beszél. Azt is megtudjuk, hogy ugyanúgy egyszerre szeretik és félik gyermekei, mint a Brad Pitt alakította apát. De mit keres Sean Penn a galaxis pusztulása után a tengerparton ismeretlen fazonokat ölelgetve?
A választ vagy soha nem érthetjük meg, vagy tényleg annyira egyszerű, hogy ez maga a mennyország, a szép fehérruhás nők meg az angyalok.
A cannes-i győztest már a Riviérán is egyszerre fütyülték és bravózták. A zsűri elnöke, Robert de Niro úgy indokolta a döntést, hogy „a film hossza, mondanivalójának jelentősége, meg nem is tudja mi miatt úgy érezték, alkalmas lenne győztesnek”. Ha hosszra osztanák a filmdíjakat, Tarr Bélának rég kitömhették volna a zsebeit. Inkább a „nem is tudom, mi” nyert, mert alaposan zavarba ejtette a közönséget, csak a legtöbbünknek irtó kínos lenne ezt bevallani.
(Forgalmazza az SPI és a Corner Film)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
