Lev Grossman: A varázslók/A varázslókirály
Bosszantó, hogy egy ilyen jó képességű író, mint Lev Grossman (képünkön), miért nem talál ki önmaga egy történetet, amit aztán tovább építgethet, fejlesztgethet.
A varázslók trilógia magyarul is olvasható részeinek világát ugyanis már jól ismerjünk a fantasyk és egyéb mesék leírásaiból. Nem tűnik túl bátor dolognak manapság elővenni a varázslóiskolások misztikus és populáris történeteit.
Ám a Harry Pottert mégsem írhatjuk újra, sem Gaiman bármelyik fantasyjét, és Narnia útjain sem járhatunk ismét, pláne nem a sárga téglás úton. Ezért aztán a kisiskolások helyett a hősök legyenek, mondjuk, inkább egyetemisták, mert mennyivel izgalmasabb az, ha érett vagy érlelődő felnőttek varázsolnak, ha későn érő kamaszok válnak felnőtté a szemünk előtt. Izgalom helyett azonban marad a bosszankodás: mindvégig kliséket kell kerülgetni, fejtegetni, boncolgatni. Még akkor is, ha Grossman célja nem más, minthogy lerombolja és újjáépítse azt a gondolatot, amit J. K. Rowling is mélyen beágyazott a gyermeki agyakba: a mágia a kiváltságosok tudománya, bár eltanulható.
Grossman azt akarja megmutatni, hogy mágikus tudás nélkül talán még inkább emberi az ember, és nem biztos, hogy minden, amire vágyunk, az épülésünkre szolgál. Mert vágyhatunk arra is, hogy többek vagy különbek legyünk a másiknál – de leginkább a tegnapi önmagunknál.
Az amerikai szerző olykor talán túlságosan is részletekbe menően, máskor meg csak odavetetten ír. Olvasás közben többször gyanakodhatunk arra, hogy a lényegre csupán utal, de nem írja le. A hiány az, ami előrébb hajt olvasás közben. No meg az a nyugtalanító kérdés: megmaradhat-e bármi és bárki realistának, miközben egy fantasybe csöppen?
(Ford. dr. Sámi László, Agave, 2015. 448+416 o.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!