Kéthetente kihal egy nyelv. Viszont évtizedeket kell várnunk arra, hogy kialakuljon egy új. Jó hír, ha születik egy nyelv? És kell-e siratni, ha elvesztünk egyet?
Szinte nem múlik el hét anélkül, hogy ne kapnának sokkot a nyelvészek – újra meg újra halljuk a hírt, hogy ismét kihalt egy nyelv. A múlt héten viszont végre történt valami jó is: új nyelvet találtak a tudósok. Ausztrália egy meglehetősen elszigetelt részén, egy Lajamanu nevű faluban tűnt fel egy arrafelé kutakodó nyelvésznek, hogy a helyi iskola diákjai időnként nem a hivatalos nyelvként használt valpirin, vagy a bennszülöttek által gyakorta használt kriolon, hanem egy új nyelven kommunikálnak egymással. A kevesebb mint ezer lakosú települést az ausztrál kormány hozta létre 1948-ban, az őslakosok erőszakos betelepítésével. Az új nyelv a kutató szerint a hetvenes-nyolcvanas évek környékén keletkezhetett, az angol, a kriol és a valpiri nyelvek ötvözésével. Az igék és ragozásuk az angolból és a kriolból, a névszók és ragozásuk viszont a valpiriből származnak, emellett az új nyelv (könnyű valpirinek nevezik) rendelkezik csak rá vonatkozó sajátosságokkal is – van például olyan igeideje, amely egyik forrásnyelvben sincs meg: a nyelvészek nemjövőnek (non-future) nevezik, ami annyit jelent, az igeidő vonatkozhat a jelenre és a múltra, de a jövőre nem. Ezek után már csak az a kérdés, mennyire tekinthető önálló nyelvnek ez az újdonság.
A definíció szerint természetes nyelvnek nevezzük azokat az emberek által használt nyelveket, amelyek egy közösség életében nemzedékről nemzedékre, spontán vagy tudatos folyamatok során szabadon fejlődnek, változnak. A könnyű valpiri pedig szabadon fejlődik, ebben nem akadályozza meg semmi – főként azért, mert maga a település és lakói, akik kialakították, gyakorlatilag szinte teljesen el vannak szigetelve a külvilágtól. A kutatók szerint a mostani fiatalok már szüleiktől tanulták meg a nyelvet, amely így már a két generáció közti kommunikáció eszköze is lehet, s így fontos része az önazonosság-tudat kialakulásának.
Eggyel több vagy kevesebb, nem mindegy? – kérdezhetik azok, akik biztosan el tudnak csevegni a mellettük ülővel a saját anyanyelvükön. A világon körülbelül hétezer nyelven beszélnek az emberek (de ebben már a dialektusok is benne vannak). Ezek közül egyébként közel ezret Új-Guinea szigetein lehet listázni. De még ennél is nagyobb a nyelvsűrűség a melanéz Vanuatuban, ahol 200 ezer lakosra jut körülbelül 100 nyelv, vagyis nagyjából 2000 emberre egy. Hogy mikor válik veszélyeztetetté egy nyelv, az függ attól, hogy hányan beszélik, az ő átlag életkoruk mennyi, és hogy lehet-e a nyelvet az iskolákban tanulni. Hiába beszélnek tehát sokan egy nyelvet, ha az idősek és a gyerekek már nem találkoznak vele, kihalás fenyegeti. Körülbelül 2500 nyelv szerepel az UNESCO listáján, amely a veszélyeztetetteket összegzi; az összes nyelv nagyjából felét kevesebb, mint 7500 ember beszéli. A világon körülbelül 200 olyan nyelv van, amit kevesebb, mint 10 ember ismer már csak, közülük jó néhány olyan, amelynek utolsó élő beszélői sem fiatalok már. Vagyis hamarosan már senki sem fog emlékezni rájuk.
Miért baj, ha kihal egy nyelv? A tudósok a kulturális sokszínűség elvesztésével érvelnek. Egy nyelv ugyanis nem csak az identitásunk kialakulásában, de a minket körülvevő világ értelmezésében is iránymutató lehet. Az egyes nyelvek ugyanis „megjelenítik” beszélőik mindennapjait, az őket érintő problémákat. Ha kihal egy nyelv, akkor elveszik a köré csoportosítható szellemi javak nagy része is. Hogy ez menyire probléma más népek számára, az már más kérdés. Példaként viszont érdemes megemlíteni szibériai tofa nyelvet, amelyet ma legfeljebb harminc ember ismer. Viszont nekik harmincuknak van szavuk a kétévesnél idősebb hím rénszarvasra, aki a párzási időszakban még nem elég érett a párzásra. Úgy hívják: döngür. Szibériában mindez nyilván nagy fontossággal bíró dolog, a világ más tájain viszont kevéssé gyakori eset, hogy bárki meg akarná nevezni az éretlen rénszarvast, aki több mint kétéves. Épp ezzel szokás egyébként magyarázni a nyelvek nagy iramú kihalását: a globalizálódó világban az ilyesfajta tudásra már nincs szüksége nagy tömegeknek, miközben a környező országok, nagyobb egységek nyelvei bárki számára hasznosak lehetnek. És persze nem szabad elfelejtkezni az erőszakos nyelvirtásról sem, aminek elsősorban politikai okai vannak. Így tűnt el majdnem a walesi nyelv a Britszigetekről, ezért nem szólalhatott meg senki koreaiul 1910 és 1945 között (azaz a japán megszállás ideje alatt) Koreában, és ezért volt betiltva a kurd 1991-ig Törökországban. És ez csak néhány példa.
Mindez azonban elsősorban mégis az egyes emberek életében igazi tragédia. Az anyanyelv elvesztésének szomorúságáról az amerikai őslakos yahi nép utolsó tagja, Ishi tudott volna mesélni, ha lett volna kinek. Nevének jelentése: ember. Hogy miért hívták így? Sokáig még neve sem volt, mert mikor megszületett, már nem volt életben senki, aki a törzsi névadási ceremóniát elvégezhette volna. 1911-ben Ishi egyedül maradt, néhány év múlva pedig ő maga is meghalt, és magával vitte a yahik utolsó szavait. De nem valószínű az sem, hogy valaha valaki megszólal még egyszer eyak, hanis, molala, yana vagy akár bo nyelven, megannyi színes, egykor élő nép anyanyelvén. Azok ugyanis, akik megtanulhatták volna őket, már más, az érvényesüléshez jobb feltételeket biztosító nyelvre cserélték sajátjukat.
Hogy mit érezhet egy nyelv egyetlen beszélője? Talán a korni nyelv utolsó képviselőjének zárszavai érzékeltetik legjobban a problémát: „Me ne vidn cewsel Sawznek!” – „Nem akarok angolul beszélni”.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!