Ennyi - Kertész Imre: A végső kocsma

Az utóbbi hónapokban sokat írnak a lapok Kertész Imréről. Némi iróniával azt mondhatnánk, Kertész legutóbbi (utolsó?) könyve megjelenése után újra sztár lett Magyarországon. Az igazság azonban az, hogy az egyetlen Nobel-díjas írónkról azért írnak, mert úgynevezett „közszereplői” mivoltában történnek vele a dolgok. Magas állami kitüntetést vesz át az államfőtől (a balliberális értelmiség fújolása közepette), vagy éppen nem jelenik meg a vele készült interjú a New York Timesban, mert nem óhajt (vagy már nem tud) kritikus lenni a jelenlegi rendszerrel szemben.

Szóval már megint beszélnek róla, ahelyett, hogy olvasnák. Pedig ő maga az irodalmat, illetve hát az írást tartja az egyetlen lehetséges és értelmes elfoglaltságnak. Amiért még érdemes élni. Pontosabban, amiért egyszer talán érdemes volt. „Jó ízlésű ember az én koromban már nem él – jelzi, hogy részéről bevégeztetett. – Azt hiszem, már minden pillanatomat elhasználtam. Minden elkészült, és én még itt vagyok.”

Kertész Imre augusztusban megjelent kötete – a 2001 és 2009 között írt naplófeljegyzések, vázlatok, töredékek és egy megíratlan regény szilánkjai – A végső kocsma egy önmagával és a világgal folyton hadakozó ember utolsó el- és leszámolása.

A töredékes szöveg akkor a legerősebb, amikor önnön betegségéről, az öregségről, tehetetlenségről és az elmúlásról beszél. A kívül állásról mint egyetlen vállalható életformáról. Arról a vállalkozásról, amely az ő nevét viseli, de amelyhez őneki nincsen köze. „Nem győzöm követni a Kertész márkanévvel jelzett írói vállalkozás állandó futólépéstkövetelő működési iramát. Legszívesebben bezárnám a boltot. De akkor önmagamat is bezárnám.”

Fájóan kemény és sokszor kiábrándító, ahogy a zsidókról, különösen a kelet-európai zsidókról ír, akik képtelenek bármit is kezdeni saját zsidóságukkal és az életükért küzdő izraeli zsidókkal. A könyv fontos, bár a közelmúltból visszanézve ellentmondásos kordokumentum. Megérthető belőle, miért menekült egy úgynevezett sikeres író az egyre ellenségesebb Budapestről a békés Berlinbe. De nem érthetők és nem magyarázhatók az utolsó hónapok történései. Hogy a magyarságot, Magyarországot pusztán az élete szerencsétlen véletlenjének betudó Kertészből hogyan lett, hogyan lehetett éppen itt a „megbékélés pecsétje”?

Egy különös, mindenből és mindenkiből kiábrándult, a halálra készülő, mégis az életre kíváncsi ember utolsó mondatai ezek.

Ennyi - Kertész Imre: A végső kocsma - (Magvető, 2014. 404 o.)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!