Ez a kerület szó szerint sosem hunyja le a szemét.
Nyaranta minden héten történik valami, amiről napokig lehet beszélni: balesetek csattanása, betörések után felsivító riasztók hangja zúzza szilánkjaira az éjszakát. Kidöntik a parkolóoszlopokat, a lámpákat a kereszteződésekben, begörcsöl egy üzlet szirénája, két buli között legalább két csapatra szakadt gimnazisták üvöltenek át egymásnak egyik sarokról a másikra, cirkuszian tarka és csörömpölő kurvaanyázások, tűnjafaszbák és terohadtdögök szaggatják foszlányaira a csendet. Későig járnak és korán kezdenek az autók, mintha mindnek egyfelé vezetne az útja.
Fullajtár Laci, akit tizenöt éves kora óta Lezlinek szólítottak először a szakmunkásképzőben, később a testvérei és azok házastársai sem emlékeztek már arra, mégiscsak Lászlónak hívják a család legelesettebb, leggyámoltalanabb tagját, Lezli, aki közel negyven éve soha egy ceruzát sem tett arrébb azért, hogy ne elveszett, szerencsétlen lélekként nézzenek rajta végig szánakozva, akkor sem vett volna észre maga körül semmit ezen a februári alkonyon, ha a nyári éjszakák jellemző csattanásai mind egyszerre támadják hátba. Vézna tagjaiból csak úgy sütött az öngyűlölet, úgy vonszolta magát a fagyott aszfalton, mint aki bármely pillanatban a kocsik elé léphet tántorogva. Még csak nem is sejtette, melyik városban, milyen évszakban jár. Elkábult attól, amit megfogalmazni sem mert: a lassan másfél éve minden józan és álmodozó pillanatában tenyerén hordott, keze melegével rebbenve dédelgetett rózsaszín balettcipő szempillantás alatt – ez csak valami ádáz varázslat lehet – orrából pengét villantó, sáros, durva bakanccsá változott.
A nantes-i lányt Lezli Nantes-ban ismerte meg. Ez volt rövid, csillogó és teljesen érthetetlen közös történetük egyetlen közhelyes mozzanata. Hogy egyébként Laura miért figyelt fel a kis magyar karbantartóra a büfében, miért kezdte el várni, hogy jellegzetesen súlytalan lépteivel elhaladjon a próbaterem nyitott ajtaja előtt, hogy orrát megcsapja a már-már támadó, felkavaró illat, amelyhez foghatóan erotikus bukéval ő még felöltözve nem találkozott, miért gondolta úgy, hogy épp ezt az idegen nyelveken alig makogó, szupervékony, raccsoló, de azt sem franciásan, gátlásaitól mintha szünet nélkül didergő, még mindig kamaszarcú fiút rángatja el egy kézzel-lábbal végigmutogatott, végigröhögött sörözésre, majd tíz nappal később miért hívta meg magához vacsorára, sosem tudta elmagyarázni sem Lezli az öccseinek, sem a lány a társulatból bárkinek.
Lezli, aki miután minden szabadidejét a gép előtt töltötte, Lezlikomodornak nevezte magát előbb az iwiwen, majd a Facebookon, és ezt roppant viccesnek találta, tizennyolc éven át élt úgy, mint egy remete. Tizennyolc éven át mosolygott bölcs mélabúval azon, hogy társadalmi hajótörött, született lúzer, keserves egy macskajancsi, akinek semmi sem sikerül. Nem rázta az öklét az égre, mert a két öccse sziklaszilárd házasságban élt csaknem azóta, hogy őt kipenderítette a gyűrűs menyasszonya, akit pedig már tizenhat évesen eljegyzett. Háromból kettőnek összejött, motyogta nemesen szenvedő, mégis békés arccal, ha a zöldséges nagy ritkán és rutinból családra, gyerekre célozva feltett egy így is, úgy is értelmezhető, kedélyesen homályos kérdést.
Laura, a nantes-i lány az együtt töltött év alatt sosem érdeklődött a magyar nyelv iránt. Ha Lezlikomodor kicsit is nagyvilági és magabiztos – ahogy hibátlan arcélével, kamaszos, csupa izom alakjával akár ilyesmibe is belekóstolhatott volna –, biztosan megtalálja annak a vicces módját, hogy a lány maga kutassa és követelje a könnyen cinkossá tehető szavakat. Lezlikomodor a nyolc általánosával és egyfajta tragikus hőstudattal csoszogott át az életen, már huszonnyolc évesen a halált várta, mondogatta is, ő aztán nem éri meg a harmincat: cuki. Lezlikomodor volt a legárvább, erre pedig a legáttetszőbb lelki békével felelő lény, akivel Laura találkozott: cuki. Lezlikomodor úgy vetette meg a szexuális szabadosságot, amilyen rendíthetetlenül a szobrok állták a vidám verebek és a nemtörődöm galambok balga anyagcseréjét: cuki. Cuki, cuki, cuki. Cuki a lány, hogy éppen őt. Cuki a város, hogy ilyen hosszan. Cuki az élet, hogy lám, akár még ezek után is.
Nantes-ban Lezlikomodor egyszer csak azon kapta magát, hogy francia fesztiválokon száll a fejébe a francia vidámság, hogy francia filmekre ül be a francia táncos barátnőjével, aki franciás evidenciával nyúl ki a testéért minden áldott francia éjjel – mert Lezlikomodor sosem kezdeményezett –, végül francia könnyedséggel dob neki puszit a peronról, amit a kis magyar karbantartó alig látott a könnyein át. Épp egy örökkévalóság, egy újjászületés, egy teljes szívcsere után készült hazavonatozni egy messzi, messzi galaxisba, a lány alig kivehető mozdulatát úgy olvasta, kitaszította őt a bizonytalanságba. De nem számít, semmi sem számít, Laura bármit megtehet, őket egymásnak rendelte az ég, várni fogja akármeddig – ha kell, az autók elé is kiáll, ezt többször lerajzolta neki. Laura olyankor egy korty borral a szájában, zárt nevetéssel jelezte, ebből egy kukkot sem ért.
Augusztus és február között lassított felvételben, tejüveg mögött kóválygott át az életen, kitapétázta a negyven négyzetméteres szuterénjét Laura portréival, közös képeikkel, és főként a lányról alvás közben készített tömérdek videó egy-egy kinagyított kockájával. Betárazott a legmenőbb borbár három legnépszerűbb címkéjéből, hogy egy zsebkendőnyi Nantes-tal ünnepeljenek, ha majd sűrű, lebegő jelenléte beáramlik az ő lakásába, és onnan többet ki nem teszi a lábát, amíg meg nem öregszenek kéz a kézben.
És most eljött, itt van. Itt van Laura, az imént találkoztak egy nagy, kiabálóan fényes gyorsétteremben. A francia fickóját olyan nevetéssel mutatta be, mintha egy pohár bort tartogatna a szájában, találkozniuk azért kellett, hogy a lány visszaadja a két elnyűtt Pink Floyd-os pólót, meg mert látni akarta, hogy életben van, hogy egészséges, hogy nem kell aggódnia érte.
Ezek az utcák mit sem változnak szakadó hóban, alkonyati ködben, éjjeli tülekedésben, felhős délután, néma újhold idején. Olykorolykor felsikít a házak közt egy csörömpölő baleset, mintha kés állna a kerület hátába, a járókelők döbbenten lassítanak, az aszfalt csupa szilánk, csupa folt, itt-ott vér. A távolban sziréna vijjog, mentőé. Messzire gurulva tárgyak, elnyűtt szalvétára vetett idegen szavak, rajzok, ütött-kopott szilikonfüggős kulcstartó, a piszkos műanyag balettcipőt formáz és rózsaszín lehetett fénykorában. Aztán minden megy tovább a városnak abban a szegletében, amely soha le sem hunyja a szemét.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!