A bűnös
„A pokol a másik ember” – írta Sartre. Mi több, még fizikai közelség sem kell ahhoz, hogy ezt a kínszenvedést megtapasztaljuk. A Montrealtól Miskolcig díjakkal megszórt, az Oscar-jelöltek közé is várható dán pszichothriller életünk egyik legmegrázóbb, egyben legintenzívebb filmélménye lehet – avagy az utolsó képkockáig kiégeti emlékezetünkből a poszttraumás stressz.
Alig lehet levegőt kapni, olyan fullasztó a feszültség, amit bámulatosan kevés eszközzel és elsőfilmeshez képest szadisztikus profizmussal épít fel a svéd író-rendező, Gustav Möller. Kamerája szinte végig egyetlen színészre, a rendőr Asgerre (Jakob Cedergren) fókuszál, aki a film nagyobb részét egy klausztrofób, sötét kis szobában tölti, és csupán fülesen hallja a többi szereplőt. Mivel segélyhívó központban dolgozik, ahová befut egy kétségbeesett hívás egy elrabolt nőtől, egy ideig azt hihetjük, az izgalom a folyamatban lévő bűnügy, és a dilemma legfeljebb a tétlenség-tehetetlenség, avagy a hatáskörtúllépéssel, a protokoll és más szabályok megszegésével járó közbeavatkozás.
Ám a drámában egy másik dráma rejlik: a rendőré, akiről egyre biztosabban sejtjük, hogy büntetés, vagy még inkább vezeklés számára ez a beosztás. A film az ő története, minden(ki) más azért láthatatlan, hogy csak rá figyeljünk – és hogy magunkban hozzátegyük a képeket a nyugtalanító hangokhoz. Ez rémisztőbb egy vérfürdő élethűen megrendezett látványánál is, hiszen észrevétlen belelátjuk, kiadjuk a legbelsőbb félelmeinket, és pontosan ezeknél fogva ragad minket torkon a rendező.
A snittek és a percek egyre hosszabbodnak, ahogy szinkronba kerülünk a valós idővel és fényt kapnak az eddig homályban tartott részek. Ízekre szedik a bűn lélektanát, mint Dosztojevszkij tette, a szándéktól a kínzó bűntudaton át a vallomástétel és a megtisztulás iránti vágyig. Nem távoli, filozofikus diskurzusban, hanem végig a bőrünk alatt matatva a pengéikkel.
FOTÓ: VERTIGOMEDIA
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
