Bálint Orsolya filmkritikája Mozgókép rovatunkban Paolo Sorrentino filmjéről
Az öregkor épp olyan kegyetlen életszakasz, akárcsak a kamaszkor – Paolo Sorrentino nem is szépíti filmjében, melyben az ifjúság a brutális kontraszt a zseniális főszereplők, Sir Michael Caine és Harvey Keitel valóságával. Mikor a lélek még fiatal, de a test már kellemetlenkedik, az ember nem tehet mást, mint szarkazmussal tompítja az idő nemlétező humorérzékét. Kínjában röhög azon, hány cseppet sikerült ma pisilni, és hogy a havi két nájlonzacskónyi gyógyszer legfeljebb konzerválja, de meg nem javítja már a bajait.
Noha a két barát szinte mindenben egyetért – legfeljebb megegyeznek, hogy erre már egyikük sem emlékszik –, másképp élik meg az öregkort. A rendező Mick (Keitel) lelkesen dolgozik élete utolsó filmjén, melyet filmes, filozófiai és erkölcsi testamentumnak szán, a zeneszerző Fred (Caine) azonban hallani sem akar már az életművéről, noha maga az angol királyné küld hozzá követet, juszt sem vezényli el neki az egyik darabját. A joviális öregúr valójában haragban áll az egész világgal, feszíti a bűntudat, amiért karrierjét mindig a családja elé helyezte és az eszével élt a szíve helyett, semmibe véve mások és a saját érzelmeit. Csakhogy most már „nincs kockázat”, lassan felszakadnak az érzések is kérges szívéből, hiszen kap az élettől még egy lehetőséget, hogy válófélben lévő lánya (a csodás Rachel Weisz) mellé álljon.
Az Oscar-díjas (és ezzel a filmjével is jó eséllyel befutó, legalábbis a Saul fia sima győzelmét veszélyeztető) Sorrentino megkapóan őszinte és felrázó képeket tesz a merengő, vallomásos párbeszédek mellé, amik épp olyan feszesek, akárcsak a svájci turistaparadicsomban időző Miss Universe keblei, melyeket a nosztalgiától sokkolva bámulnak a medencében ejtőző öregek. Nem csak azokhoz szól, akikről beszél, hiszen egyszer mind eljutunk ide – bár azt meg is kell érni, ahogy a 87 éves nagymamám szokta mondani.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!