Bár az amerikai kritikusok és a Filmakadémia tagjai hasra estek Kathryn Bigelow új thrillere, a Zero Dark Thirty – A Bin Laden hajsza előtt, a 12 Oscarra jelölt alkotás a világ nagyobbik fele számára legfeljebb csak a témája miatt lehet érdekes.
A film egyik erényének tartják, hogy nem diadalmenetként mutatja be a 2011. szeptember 11-e és 2012. május 1-je közt eltelt csaknem tíz évet, mialatt a terrortámadás értelmi szerzőit amerikai ügynökök és katonák felkutatták és felelősségre vonták – avagy leginkább legyilkolták. Pedig azt lett volna a meglepő, ha nem így tett volna Bigelow, akit a háborúval szemben szkeptikus, hazája biztonságpolitikájával kritikus rendezőként ismertünk meg A bombák földjén című Oscar-díjas alkotásából.
Bár az amerikai médiában úgy szerepelt, mint „a II. világháború óta a legsikeresebb amerikai katonai akció”, Bin Laden levadászása valójában nem volt sikertörténet. Hiába kínozták az arab foglyokat, évekig nem jutottak használható információkhoz a terroristavezér tartózkodási helyéről. Mikor végre a nyomára akadtak, bizonyosság híján és a bürokraták aktatologatása miatt újabb fél évig halogatták a rajtaütést, majd végül mégis „vakon” támadtak a feltételezetten fontos célpontra. A titkos akció pedig csaknem kudarcba fulladt, mikor az egyik Black Hawk helikopter már a bevetés elején nekicsapódott a Bin Laden-birtok kerítésének.
Mindezt elolvashattuk az újságokban, vagy megnézhettük a Discovery Channel számítógépes animációkkal színesített tényfeltáró „dokumentumfilmjében” is. Amiben Bigelow és forgatókönyvíró társa, Mark Boal többet tudott adni a sztorihoz, az a részletgazdagabb kidolgozás, illetve a női szál – mivel úgy mesélik el a történetet, mintha a Bin Laden hajsza egy fiatal CIA-ügynöknő (Jessica Chastain) egyszemélyes szélmalomharca lenne a terroristákkal, és nem kevésbé saját önelégült kollégáival.
Bigelow és Boal már jó ideje dolgozott egy Bin Laden-filmen, amikor az élet átírta a forgatókönyvet, mivel megölték a főszereplőt. Egy teljesen fiktív verzió (mert részben ez is az) talán előnyösebb lett volna, ha úgy nem szembesítik állandóan valóságos eseményekkel a filmes jeleneteket – például ahogy egy már-már groteszkül kegyetlen vallatás közben bevágják Obama elnököt, amint a tévében épp azt állítja, hogy az Egyesült Államok nem kínoz foglyokat. Így is sejthettük, hogy nem kötik az orrunkra, mi történik a nemlétező katonai bázisokon, és hogy a háborúban mások a szabályok, mint az otthoni, jogvédett kis világunkban.
A szinte csak zihálással és sötétben villanó lövésekkel ábrázolt, ügyesen megcsinált rajtaütési jeleneten kívül a „thriller” feszültség híján unalomba fullad, amiért csaknem a teljes színészi gárda sótlanságát, szürkeségét is okolhatjuk. Legalább egy erős főszereplő kellett volna, hogy élvezhetővé tegye a két és fél órás ódát a nőhöz, aki szóra bírt foglyokat, akiket a kínzás sem tört meg, továbbá lebirkózta a feletteseit, és kisajtolta belőlük a szinte csak megérzésein alapuló nyomozáshoz szükséges töméntelen pénzt. A női intuíciót nem szabad alulbecsülni, de iróniának is sok, hogy ez okozta volna Hitler óta a világ legveszedelmesebb gonosztevőjének végzetét.
(Forgalmazza a Fórum Hungary)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!