Woody Allen végre visszatért a forráshoz: legújabb filmje, a Blue Jasmine megint New Yorkban (és részben San Franciscóban) játszódik. Már emiatt is üdítő a nem feltétlenül a legjobb sziporkái közé sorolt „európai nyári vígjátékok” után, noha valamennyiben akadtak szerethető figurák, emlékezetes jelenetek és kőbe vésendő woodyallenes életbölcsességek.
A lankadatlanul termékeny mester 44. filmjét az amerikai kritikusok kései munkássága zenitjének kiáltották ki – de legalábbis a Match Pointhoz méltóan ambiciózus és eredeti alkotásnak tartják –, a Jasmine-t játszó Cate Blanchett nevét pedig máris az Oscar-szavazólapokon látják. Utóbbi mellett valóban erős érvek szólnak, az ausztrál színésznő tökéletesen elsajátította az amerikai akcentust, a manírokat, és megjárt mennyet és poklot is szerepében, ám a filmtől jó eséllyel zavarba jövünk, hogy vajon miért dicséri majd’ mindenki ájulásig?
Talán mert Allenhez kétféleképp állunk: vagy túlságosan is elfogultak és megengedőek vagyunk vele, ha szeretjük a korábbi munkáit, vagy épp ezek kiválósága miatt nagyon is magasra helyezzük a lécet, és morgunk, ha már megint nem egy Annie Hallt írt és rendezett.
A vodka-Martini-Xanax koktéloktól nehéz álomvilágban élő Jasmine története ráadásul ki is lóg a kánonból. Legelébb is abban, hogy Allen nem szerette hősnőjét, ami az egyik lehetséges megfejtés arra, miért nem kelt igazi életre a történet a kezei alatt. Jasmine-t nehéz is lenne szeretni. Gyönyörű, kifinomult, ám mélységesen rideg és álszent. Mikor megismerjük, már mindenét elvesztette: a férjét, az otthonát, a vagyonát, a csillogó partiktól és mesés ékszerektől fényes Upper East Side-i életét. Az idegösszeomlás peremén egyensúlyoz, mikor beköltözik a munkásosztály egyszerű, de kedélyes életét élő húgához, Gingerhez (Sally Hawkins). A testvérével is gonoszul bánik, a munkát alantasnak tartja, igazi élősködő, és mikor feltűnik a színen egy újabb potenciális férj és szponzor (Peter Sarsgaard), akkor sem a boldogságáért drukkolunk, hanem úgy érezzük, ez a két sötét és számító alak megérdemli egymást.
Allen azonban ezúttal nem ment bele a tőle megszokott könyörtelenül szatirikus osztály- és társadalomkritikába. Jasmine, a férje (Alec Baldwin) és „barátaik” az ellenszenves, léha és nagyképű gazdagok, míg Ginger építőmunkás exférje, benzinkutas vőlegénye, és még a gyerekei is csupán a közönséges, igénytelen, atlétatrikós prolik eltúlzott sztereotípiái.
De még Blanchett bravúros alakítása is olybá tűnik, mintha egy szépséges és törékeny énekesmadárra üvegburát tennének, és végignéznék rémült vergődését. Az életben rút kiskacsaként botladozó Ginger karaktere ellenben egyáltalán nem kifinomult és drámai, mégis eredeti, eleven, szórakoztató és elbűvölő, égbekiáltó divatbűneivel és bájosan közhelyes megjegyzéseivel együtt. Őt nagyon is szerette az író-rendező, ami nem csoda, hiszen minden gesztusában és gondolatában hamisítatlanul alleni hősnő, akit akár Diane Keaton, Mia Farrow, Dianne Wiest, vagy Helen Hunt is játszhatna.
(Forgalmazza a Big Bang Media Kft.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!