-
Őfelsége fölkért: komponáljak valamit.
Valamit, amiből kiviláglik birodalmának magasztos szelleme, mindent átható ereje.
(Birodalom? Odahaza Cheshire earljének vadaskertje nagyobb, mint itt az egész... No de ne
szólj szám, nem fáj fejem.)
Lehet szimfónia vagy oratórium, mondta őcsászári felsége, önre bízom, mélyen tisztelt Emberhegy
úr.
(Hiába sulykolom, hogy a nevem Gulliver, nekik ez halandzsaszó, lehetne akár Zulliver, Pulliver,
Kulliver is.)
Zenészeink, kardalosaink, mondta, annyiszor próbálhatnak, ahányszor ön elrendeli.
Bólogattam, de mielőtt igent mondtam, kikötöttem: nem én fogok vezényelni. Pálcám suhintásától még kirepülhet kezecskéikből a hangszer, meghűtheti torkukat a feltámadó szellő.
Hosszas töprengés után szimfónia mellett döntöttem. Négytételes lesz. Megtömöm rezekkel.
A vonósokat sem kímélem.
Ha programot kellene a partitúrára írnom, csak egyetlen szó lenne az: TERMÉSZET. A Természet hangjaiból szövöm művemet százszínű kelmévé, ha megengedhetem magamnak a metaforát.
Meg kell hallanom mindent, ami csak eléri a dobhártyámat.
Megállok itt a csermely közelében (nekik folyam!), egyik lábam nekivetem a hosszúkás dombnak, melyen az uralkodó és az előkelőségek építették fel palotácskáikat, másik lábammal a szőlőskertekkel hivalkodó lejtőre támaszkodom. Alattam valami liget, a zöld ötven árnyalata.
Ez lesz az én ihletadóm.
Fejem, ha fölvetem, szélsüvöltést hallok, villámcsattanást, mennydördülést. Ők adják opuszom első tételének komor, vagy mondjam inkább, tragikus, zeuszi hangulatát.
Lejjebb hajolok: falombok zenéjét veszem át, itt nem árt a részletek megkülönböztetése.
A tölgylevelek tuba, trombita, angolkürt futamait sugallják, a rezgőnyár, az ezüstnyár, de még a nyírfa is a vonósok húrjain pendülő pizzicatót kínálja nekem.
Az igazi scherzotételhez azonban a madarakra kell figyelnem. Dallamokat a rigók ajánlanak, esténként számíthatok egy-egy csalogányra is. Ki kell használnom a tavaszt és a nyár elejét, pórul járnék, ha elnémulnának, mielőtt megszületik bennem a harmónia.
Gerlék, galambok az alt szólamban jeleskednek, s még a varjú, a szarka hangjai sem vetendők el. Modern zenemű nem állhat ellen a diszharmónia kísértésének.
Mint ahogy nem nélkülözhet néhány ütemnyi csendet sem. Csak hogy létezik-e csend egyáltalán?
Nem, a Természet nem ismeri a csendet. A sivatagban homokszemek súrlódnak egymáson, a jégmező csupa kattogás, rianás, recsegés. Hát a patakok, a folyók, a vízesések, a tavak, a tengerek…?
Ha fülemmel a földhöz közelítek, zümmögést, zizzenést, zörrenést hallok: koncertezik a rovarsokaság, nesz támad minden mozdulatra, kijajdul a talajból a keserűfű, felsóhajt a leánykökörcsin, előcikkan a vérontófű, áttör a tarack.
Elégedett lesz-e muzsikámmal őcsászári felsége? Minden bizonnyal. És engem is elégedettséggel tölt el, ha más nem, hát a komponálás folyamata.
Mert olyankor szabadnak érzem magam, szabadnak, kötetlennek, függetlennek ettől a nyomorító, lélekzsugorító, agyvelősorvasztó törpevilágtól.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!